Szégyen

Két éve egy régi barátom lakodalmán vettem részt.
András maga volt a két lábon járó erotika. Fogott magának egy német palit, kiköltözött hozzá, úgyis az volt a dédelgetett álma, hogy külföldön legyen buzi. Amikor Németországban lehetővé vált összeregisztrálni (hülye szó a házasság helyett), egybekeltek. A ceremónia kint volt, a buli meg itthon, mert a német rokonság kíváncsi lett a tsicos-gulasch rokonságra, meg hogy honnan sarjadzott ki az ifjú "ara".
Ez volt az első meleg lakodalom, amin részt vettem.
A német rokonság meglepett: eljöttek vagy negyvenen. Kicsik, nagyok, tolószékes tante, kedvesek voltak és közvetlenek, na meg boldogok, mert örültek az ifjú pár boldogságának. A lakodalom András szülővárosában volt, és torokszorító volt tudomásul venni, hogy a német pereputty keresztülutazta fél Európát, hogy megünnepeljék annak boldogságát, akit szerettek, Andrásnak pedig csak édesanyja jött el. Meg mi, pár barát Pestről. Az apja "nem ért rá". A testvérinek épp "fontos dolga volt". Senki, senki, csak az anyja, egyedül.
Fiatal, csinos nő, egy fotelben ülve fogadott, lábra sem tudott állni az izgatottságtól. Arcán kétségbeesett, rémült vigyor, mint akit űznek. Takargatta a takargathatatlant, hálás volt, hogy legalább mi elmentünk.
Közénk ült - nem tudott németül a násznéppel kommunikálni - de velünk se beszélgetett, annyira görcsben volt.
Amikor rázendített a cigányzenekar, egyikünk táncba vitte, hogy oldódjon kínja. Kétségbe esve állt fel, odalett a közénkbújás mimikrije, láthatóvá vált. Két lépés után összepisilte magát, galambszürke nadrágján virított a hatalmas, terjedő sötét folt.
Úgy tett, mintha észre se venné.
A násznép is úgy tett, mintha nem látná a szembeütközőt.
Iszonyú szégyenben volt, ahhoz képest nem számított az összehugyozás már.
Mert napnál világosabb volt, hogy cserbenhagyta a saját családja Andrást.
Mert ő fogja hallgatni hetekig a gúnyolódást: jó kis lagzi, az egyik csíra buzi, a másik meg ratyi, hát még ilyet -

Ezen gondolkodtam mákdarálás közben. Meg anyámon. Hogy ő miért hagyott cserben.
Mondhatnám, hogy agyalágyult, vagy erőtlen, de nem ezek az igazi okok.
Szégyellt.
És szégyellte magát.
Hogy ilyen a gyereke.
Buzi és családelhagyó.
Hogy legyen így büszke rokon?
Attól még, hogy nem tartom magam szégyellnivalónak, ő még szégyellhet szabadon.
Mert ő él abban a rokoni - ismerősi hálóban, ahol nem divat a tolerálás.
Megvan neki a maga szégyellnivalója, nem bír el még egy púpot hozzá.

A szégyen lehet a rosszapa-komplexusom gyökere is. Hogy nem lehetek olyan apa, akire fel lehet vágni, mert akárhány érv szólna mellettem, ott lenne mellette a "de buzi".
Igaz, hogy ezt sose hallottam tőle, magam gondolom, de hát ettől komplexus a komplexus.

A szégyen a viszonyom a HIV-hez is.
Szégyen,
hogy elkaptam,

nekem

nem

illett

volna igazán.

Szarok rá, hogy gyógyíthatatlan, tojok rá, hogy mikkel jár.
A négy fal között elvagyok vele.
Ettől szeretem mostanában a magányt.
Ettől falazom be magam a HIV pozitív gettómba.
Pozitívak közt nincs rajtam a szégyen-nyomás.