Szar(ez a)kóma

Tegnap reggel (vasárnap lévén ez cirka 11-et jelent) felhívott B. Kétségbe van esve, arcán reggelre megjelent a kaposi-szarkóma. Eddig sírt, aztán riadóztatta az anyját, mit tegyen most?
Meg fog halni.
Mondtam, persze, mindenki így jár, aki embernek születik, senki se él mindörökké. De törődjön bele, nem most fog meghalni, mert ilyen CD4-számnál és %-nál ez nem szokás (közben járt az agyam, mennyi is a CD4-e... blöffölök, vagy igazat mondok?)
Be se ment dolgozni, betelefonált, hogy nagybeteg.
Oks, akkor jöjjön át, megnézem, hogy szarkóma, vagy csak valami szar, amitől kómába esett.
Nem, nem jöhet, így képtelen kilépni az utcára. Rettenetesen látszik.
Elképzeltem hamvas arcocskáját, a 24 évesek folytonos tetszeni vágyását, és beadtam a derekam: akkor kimegyek hozzá, szarkóma-nézni.
Úgyis van bérletem, hadd kopjon alattam a buszülés.
Félhomályban fogadott, hogy ne lássam az arcán a rettenetes változást. Egy fehér folt fénylett a pofikáján, púder, vagy kence, amit a piperecuccai közt talált.
- Látom, élsz még - nyugtáztam.
A konyhába vezetett, ahol a rendkívüli helyzetre tekintettel dohányozni lehetett. A sötétítő behúzva - be ne lássanak a varjak - az asztalon tükör, percenként kontrollálni magát.
- Na, mutasd! - raktam fel a szemüvegem, miután elhúztam a függönyt. Engedelmesen tartotta fejét, hogy szemléljem a mintegy 1Ft-osnyi karikát az arcbőrén.
- Ufókörnek inkább látszik, mint szarkómának. Ha nem kennéd le, észre se lehetne venni. Ezzel nem mentél be dolgozni?
- Igen... ez már az AIDS. AIDS-es vagyok. Meg fogok halni - hajtogatta kétségbeesetten. Ha kimegyek az utcára, mindenki látja, hogy AIDS-es vagyok.
- 380-as CD4-gyel és 23%-kal nem vagy AIDS-es, csak HIV fertőzött. Ráérsz még temetni magad. Neked ez a kedvenc lemezed.
Láttam, fel se fogja, amit mondok. Nem nézett rám: a szeme elrévedt a semmibe. Aztán két alkarját vizsgálgatta, a végromlás jegyeit keresve. Aztán a tükör megint, a halvány karikát húzgálva, grimaszolva, aztán megint a messze semmi.
- Elbasztam az életem. Itt vagyok, 24 évesen, AIDS-esen. Meg fogok halni - kezdte a régi nótát.
- Oké - adtam be a derekam. - Legyél akkor AIDS-es. És akkor mi van?
- Felkötöm magam arra a kampóra - mutatta a mennyezeti csillárkampót.
- Hülye ötlet, kiszakad, és nem is ez a megoldás. Ha AIDS-es vagy, akkor mi van?
- Gyógyszert szedetnek velem, na - mondta kelletlenül.
- Ha gyógyszert szedetnek, akkor mi lesz?
- Nem gyógyulok meg akkor se...
- Ja, beteg vagy? - néztem rá meglepetten. - Mi lesz, ha gyógyszert szedsz?
- Jól van, na... de az a szar akkor is itt marad az arcomon. Látni fogják rajtam, és kikerülnek, mint a pestisest.
- Szerintem, ha megborotválkoznál, el is tűnne - raktam fel újra a szemüveget. - Úgy látom, hogy ott egyszerűen karikában nő a borostád. Nézd csak meg!
Ez már eléggé megdönthetetlen érv volt.
- De eddig nem láttam ott - védekezett.
- Persze. nem is kerested eddig. Beszart a tévéd, pasasod nincs, ha nem dolgozol, vagy alszol, vagy tüneteket keresel. A reggelin kívül mikor bőgtél utoljára?
Meglepetten nézett fel alkarjai vizsgálódásából. A tükröt kereste, de addigra már a hátam mögé dugtam.
- Régen... talán tegnapelőtt.
- Akkor mi volt az okod?
- Hát... semmi. Csak úgy. Hogy felelőtlen voltam egyszer, és mennyire elbasztam az életem.
- Az, hogy milyen voltál egyszer, az már nem oszt, nem szoroz. Az "elbasztam az életem" meg akkor lenne jogos, ha már a halálos ágyadon lennél. Korai még a múlt idő. Élsz még vagy 30-40 évet. Azt el tudod baszni, ha ezt folytatod.
Ezt valahogy megértette. Meglepődtem magam is.
- Anyukád miért riasztottad?
- Hát, hogy jöjjön, nézze meg, mi lett belőlem, hogy már látszik az AIDS - mondta röstelkedve.
- Ja, értem... hogy anya, gyere, megvágtam az ujjam, bibis, puszit rá...
- Igen... mondta szégyellősen, de a szeme, mint egy gyereké.
- Na, gyere, butagyerek - öleltem magamhoz. Simogattam párat a fején, amitől láthatóan megnyugodott.
Már a cipőm kötöztem az előszobában, amikor valami eszembe jutott.
- Van itthon köteled?
- Nincs - szabadkozott. - Mihez kéne?
- Semmihez. De elvittem volna, ha van.