Kálló

Bosszús vagyok.
Tegnap, a buszmegállóban állva, egy régi ismerősöm söpört el előttem biciklin. Egész meghökkent, hogy ráköszöntem.
Este, a gayromeo buzijait bámulva rám kattintott, nevemen szólítva. Hogy régen látott, a délutánit leszámítva, mi van velem?
Mondtam, köszi, elvagyok, de honnan tudta, hogy ez az én profilom? Nincs kint sem arcképem, sem nevem...
Éreztem a válaszán, hogy zavarban van. Elkottyantotta magát, késő már, ki kell mászni belőle valahogy.
Felismert a gatyámban dudorodó csomamagomról (hízelkedett).
Na, ja. Megfordult benne fél Pest, majd pont itt ébred fel benne a memóriai.
Na, jó... baráti tárasaságban beszélgetett, hiányolt (pont ő, 2 év után), ott kerültem szóba, és bizonyistendeténylegnemtudjakimondta, hogy ez a nickem most.
Ergo közölték, névvel, címmel, hogy HIV+ vagyok.
Nem sokat kellett töprengenem, ki lehetett az a mindkettőnk által ismert ismeretlen.
A szószátyár anyjába!
Ráadásul olyannak jár a pofája, aki a maga pozitívságát évek óta titkolja!
Igaz, hogy én elmondom fűnek - fának, ha úgy látom jónak, de az az én dolgom.
A saját HIV-emhez szerzői jogaim fűződnek, én szereztem, az enyém, kuss tőle másnak!
Elvettek tőlem most valamit.
A hitet? Hogy a barátaim korrektebbek velem, mint mások. Hisz épp attól a barátaim.
És a barátaim tényleg korrektebbek velem, mint mások.
Hisz a barátaim.
Akkor ő nyilván nem a barátom.
Ez pedig veszteség.
Nincs mit ragozni rajta.