2009. december 17., csütörtök

Mézes


Tök érdekes, annak ellenére, hogy útálom a karácsonyt - hosszú ú-val, mert úgy jobban lehet utálni - úgy készülök rá, mint szűz a teherbeesésre.
Igazából ezt a készülődést szeretem. Aztán jön a nagy semmi rendre, a csalódások, a kényelmetlenség, ahogy gyerekkoromban belém rögzült.
Legrégibb emlékem is karácsonyi. Álltam a kiságyban, ráztam a rácsot, nagymama gubát sütött. Nyújtogattam a kezem, akartam olyat, de nem kaptam, dunsztom se volt akkor még, hogy nyilván forró.
Pár karácsony teltével nagymama kórházba került. Anyámék elmentek hozzá látogatóba, apai nagyanyánk felügyeletére bíztak négyünket. Feltaláltuk magunk: felaggattunk a fára minden duggatott kincset: csipeszes gyertyát, csillagszórót, üvegmadárkát - hihetetlen nagy kincs volt, alig mertünk hozzányúlni -, pár tarkabarka gömböt, szaloncukrokat - amiből nem volt szabad enni még -, habkarikákat, a ragasztott színespapírláncokat. Nem volt elég szép, a csúcs is csajlán állt rajta. Tesóm kitalálta, hogyha vattát húzgálunk szét rajta foszlányokra szedve, olyan lesz, mint a hó. Szép lett - az akkori ízlésünknek maga a tökély. Csodáltuk hosszasan, aztán meggyújtott valamelyikünk egy csillagszórót. A fa egy pillanat alatt ropogó lángcsóvává vált. Nagyanyám berohant egy lavór vízzel, a fára loccsantotta, aztán a lavór fenekével szakszerűen laposra verte a földre dőlt fa parázsló ágait.
Csak egy üszkös szemétkupac maradt az egészből, a kesernyés füst bűze, és a hideg, amit a kereszthuzat az ablakokon behozott. Se fa, se díszek, se szaloncukor, az üvegmadárka is szilánkokra törve.
A későbbi karácsonyokból megmaradt emlékeim is sajátosak. Már reggel ünneplőbe kellett öltözni, aztán a szép ruhára vigyázva unatkozni naphosszat. Az udvarra nem mehettünk ki, mert bekoszoljuk magunk, az utcára se, mert minden rendes gyerek otthon van ilyenkor. 7 év korkülönbség volt szétosztva közöttünk, nyűgnek éreztük egymás társaságát. Segíteni nem lehetett, mert csak láb alatt lettünk volna a konyhában, ne azt a rohadt tévét nézzük, mert ünnep van, és örüljünk egymásnak inkább. Unalmunkban kötözködni kezdtünk, de ránk pirítottak, hogy ne marakodjunk, mert ez ünnep, szeretni kell egymást. Apám elunta rendre a folyamatos fegyelmezést, és már déltájt lelépett a kocsmába. Mire eljött az este, már forrt a levegő: vagy a veszekedést hallgattuk, vagy csendben lenni, hogy föl ne ébredjen apám, mert akkor cirkusz lesz újra. Szagolhattuk a kocsmabűzt, és gondolkodhattam, micsoda baromságokat írtak az olvasókönyvbe a fenyőfa ünnepről. Mosolygó munkásasszony, mosolygó munkásember, szocreál lakás, két pufók gyerek, ajándékok, illedelmes versek.
Igaz, hogy belémrögzült: a karácsonytól csak annyit várhatok, hogy elmúljon, mégis szeretem ezt a készülődést.
Már sütöttem hadimézest, meg igazit, tele keksztekerccsel a hűtő, egy rakás mák és dió várja a sorsát még. Gubát is fogok sütni, idén abból lesz a mákos. Több, mint 40 éve nem ettem ilyet, hátha feltámad a gyerekkori íz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése