A harmadik nap

Délelőtt kitört rajtam a vásárlási láz. Inget, nadrágot, nyakkendőt találtam ugyan az itthoni készletben, de ebből csak a nadrág az igazi, a másik kettő csak elmegy kategória. A zakó meg nem arra az időre való, amilyet keddre jósolnak.
Ha kapok, kapok, ha nem, akkor megoldom ezzel. Spórolni kell - szólt a belső figyelmeztetés - de vannak ettől erősebb hangok. Kompromisszumost nem veszek, csak jobbat, döntöttem el.
Tenger sok úgyis az időm, pasast most látni se akarok.
Három bolt lett a nagy kör, meg egy fél, átszaladva. Csábítónál csábítóbb cuccok kerültek elém, de a célra tartás megvolt.
Kitört a nyár a boltokban, eltűntek a zakók. Az utolsóban hármat találtam, az egyik közülük úgy szemre saccolt. Az ablakhoz vittem eldönteni, hogy sötétszürke vagy fekete, sajnos, inkább a szürkére hajazott.
Bár a nadrágnak úgyis van némi fénye, ami szürkés felé viszi, talán passzol.
Lecsaptam egy boltos nénire, nézze meg női szemmel, temetésre az ilyen illik-e. Nézegette, bólintott, láttam a biztatásán, hogy saját vélemény, nem valami forgalmi célt hajszoló.
Hülyén nézett ki a bringás térdzoknival, meg a sokzsebes gatyával, de mintha rám öntötték volna. Ráadásul vékony, ebben a várható meleg kibírható.
Elégedett voltam. Beszálltam egy női gruppba, átforgattunk egy rakás holmit. Biztattam őket, ha kalapot találnak, fütyüljenek, cserében eléjük teregettem, amik után ők kutattak.
Jó volt, jólesett. Kalap ugyan nem lett, de leltem téli bringás kesztyűt, meg egy tök jó bringás gatyát, meg ezt-azt. Spórolás nem lesz így, ijedtem meg, már megint rám jött a kótya-vetye. Otthagytam a brancsot, jobb pucolni innen.
A pénztárnál az előzőleg megkérdezett boltos néni állt. Amikor a kezébe került a zakó, már kérés nélkül biztatott:
- Ez tökéletes lesz - mondta - ma már nem is szokás a koromfekete. Ha meg jó az idő, fel se kell venni, a fehér rövid ujjas ing nyakkendővel bőven megteszi. Közeli a halott?
- Ja, az anyám.
Meg is bántam rögtön, hogy kicsúszott, elég lett volna a ja is, vagy csak egy bólintás. Megdermedt egy pillanatra a néni, aztán hirtelen egy "jaj, szegény" - és részvéttel megsimította a karom.
Úgy látszik, az ilyesmiket még nem bírom ki. Tegnap még attól is elbőgtem magam, hogy L azt írta: ha találkozunk, megölel.
Hazapucoltam, itthon jó, mégse lát senki.
Elégedett voltam, és végtelenül szomorú. Mint a gyerek, akinek valami keservesen fáj, de eszi azért a cukrot, amit vigasztalásul kapott.

Sütni fogok most. Kell a munkaterápia.
Valami linzert, mert az eláll, keltet meg majd hétfőn. Úgyse sütöttem azóta, hogy anyám nem tudta megenni, amit neki vittem.
Meg kell ilyenkor a kelt kalács is, rituális étel, attól életre kelnek a holtak is, vagy csak a lelkük, vagy csak az emlékük, vagy mittudomén, bele vagyok zavarodva.
Tor ugyan nem lesz, de csak összeülünk utána kicsit a lányomnál.
Ne szaladjunk szét, mintha a csak kutyák kapartak volna.

Azt hisze, anyám már nincs is.
Csütörtökön vitték el a hamvasztóba, hétfőn vagy kedd délelőtt hozzák.
Fura ez a végleges megsemmisítés.
Beugrott, ahogy állt anyám a lépcsőn, kezében az apja koponyájával.
Utána már ennyi sem marad.

De nehéz szokni a végérvényest.
Ha van a kedélyben nulla szint, akkor valahol a mínuszoknál vagyok.

Nem is tudom, melyik anyám gyászolom.
A régit? Az ereje teljében lévőt?
Vagy a megtört-töpörödött-leépült utolsó valót?
Se hangja, se tapintása többé -
mosoly is csak az emlékek között.

Mennyi mindenről le kell szoknom -
Talán magamat gyászolom.