Csak úgy

Ma volt az első olyan napom, amikor egyedül voltam az elsőseimmel. Beindult a nagyüzem: hol kolléganőm, hol én gardírozom őket.
Reggeliztünk, azzal szokott indulni a nap.
A terem egyik sarkában kialakítottam egy reggelizősarkot, ahol csipegethet vagy falhat ki-ki gyomra szerint.
Beszélgetünk: ki mit álmodott, volt-e balhé, vagy mi jár abban a kiselsős gyerekfejben épp, 2 lépésre az óvodától.
- Nekünk van rádiónk - dicsekedett a legkisebb és legszőkébb - csak áramunk nincsen.
- Akkor hogy hallgatjátok a rádiót?
- Nem szoktuk hallgatni, mert csak nézni lehet. Az egész házban mindenkinek van áramja, csak nekünk nincsen.
Látni rajta, nem érti, mitől igazságtalan az élet.
- Hogyan világítatok akkor este?
- Anya vesz az ikeában lámpát, tekerőset.
- Fürödni hogyan tudtok? Nincs is meleg vizetek?
- De van, anya főzi.
- Mit csinálnál, ha lenne áramotok nektek is?
- Nem tudom... úgyse lesz. Anya mondta. De akkor felkapcsolnám a lámpát este is, és tudnék játszani.
A többi gyerek csak morzsolgatta a kiflijét, vagy rötyögtek valami banálison.
Semmi csodálkozás, vagy jéé. Tán nem érették, vagy ehhez vannak szokva maguk is.