Tök véletlen belefutottam egyik pozitív ismerősömbe. Örült nekem, ölelgetett - fél kézzel, a pultot már nem nagyon merte elengedni - aztán egy nyunyókának kurizált a pult mellett.
Hagytam vadászgatni, de néha összeakadt a szemünk. Hogy érdekesnek talált, vagy csak a pia miatt ragadt le rám a tekintete, gőzöm sincs.
Mindenesetre egyre jobban ölelgetett, derekát délcegen tartotta, ki ne lotyogjon felül a pia. Elbódultam a sörszagtól, ahogy a fülembe susogott.
- Nem sokáig maradok már Magyarországon. Lejár a szerződésem, hazamegyek.
- Jó az neked? Akarod?
- Muszáj. Nem tudok megélni itt 70 ezerből. Csak... otthon nincs gyógyszer. Ez van. Vagy ez lesz. Úgyse nagyon élek, helyben járás ez.
Elgondolkodtam, milyen különös. Fiatal még, de mintha egy öregembert hallanék, aki a kórházból hazamegy meghalni.
Nem is csodálom, hogy végigvedeli az estét. Józanul ezt hogy lehet kibírni?
***
Amikor kibontottam magam az egyik sörszagú ölelésből, egy érdekes arcon állt meg a szemem. Mintha láttam volna már, talán az a szép pályát befutott prostigyerek? A nevén gondolkodtam, de csak légüres tér az agyamban. Tudom, beszéltünk már, vagy csak keverem, nem stimmel valami. Mintha ő lenne... de mégse ő? Vagy mégis. Csak a neve ugrana be.
Büszke volt magára, hogy nem süllyedt el: kint kezdte a Népligetben, mert kellett enni valamit, lakni is kellett, költség az, kellett a rávaló. Spórolt, nem herdált, művelte magát, nem nézték ki se bárból, se szaunából. Igaz, ott titokban kellett, de mi titok itt Pesten, mégis megtűrték, ott már sokkal jobb kuncsaftok akadtak. Aztán elsprintelt külföldre egy pénzes pasas mellett. Megkapott mindent tőle, tanult, a tenyéren hordta a fickó, de ő nem szerette. Megvették, tudta, kellett a szabadság.
Aztán pozitív lett. Majd beleőrült: volt már pénze, iskolája, szabad lehetett volna, de oda végleg minden már.
Találkoztam vele párszor. Vergődött, mert a vergődést választotta: meg akart gyógyulni, megműttetni magát, hallotta, hogy ha kicserélik a csontvelőjét, eltűnik a HIV. 20 millió, mondta, annyiba kerül a műtét, neki kifizeti a pasija, rábeszéli, telik rá.
Aztán nem láttam vagy másfél évig.
- Megváltoztál - mondtam neki. - Alig ismertelek meg.
- Találkoztunk már? Ismerős vagy, de nem tudlak hova tenni.
- Persze, többször is. Nekem telefonáltál, amikor nem bírtad a Stocrint. De a neved kiesett a fejemből.
A Stocrintól zavarba jött, eleresztette a füle mellett, akár a neve tudakolását.
- A gyülekezetben láthattalak? - villant fel benne a leglehetetlenebb megoldás.
Tagadóan csóváltam a fejem:
- Gyülekezetbe jársz?
Mintha kinyitottam volna valami zsilipet, megragadta a kezem. Szemét a feljebbvalóra emelte. Követtem tekintetét, de csak a buzibár mennyezetét láttam.
- Nekem, nem hiszed el, de megjelent a Szüzanya! Többször is, éreztem, fogja a kezem, ő vezérelt el a gyülekezetbe. Jeremiás atya, akinek meggyóntam, azt mondta, ez csoda, igen ez ő, ez a Szüzanya, pont ilyen, mint amilyennek álmomban láttam, kivezérelt engem a paráznaságból, megmutatta az utat, éreztem, a segítségével meggyógyulok, hálát adok Istennek, hogy rám küldte a HIVet, mert elvesztem volna, érzem, van küldetésem, az a küldetésem, hogy imádkozzak az AIDSekért, vezéreljem őket a gyógyulás útjára. Kilencedet csináltam, az kilenc napi gyónás böjtöléssel, kétségbe estem, hogy Szent Mihály nem hallgatott meg, mert pajzsban láttam, elfordította az arcát, kételkedtem: uram, Szent Mihály, miért fordítod el arcod? De elszégyelltem magam, mert álmot küldött rám az Úr: a Szüzanya állt előttem, mosolygott, a kötényét kitakarta, és egy rózsát mutatott, a falba vertem a fejem, hogy miért kételkedtem én, Uram, MIÉRT??
Hangosan kiáltotta az utolsó miértet, a szomszéd asztaltól átnéztek hozzánk.
- Szeret téged a Szűzanya. Azt jelenti az álmod, igaz?
- Igen, szeret...! - és fátyolossá vált a tekintete a meghatottságtól. Bólogattam: neki is jár, hogy szeresse valaki.
- De én kételkedtem, gyarló voltam, a paráznaság bűnébe estem. Lementem a szaunába, mert paráználkodni akartam. Meggyóntam, és elsírtam magam a Szüzanya szobra előtt. Odajött hozzám Hermina nővér, és rám kiáltott: Sándor, a purgatóriumban akarsz szenvedni, vagy az életben?!? Igaza van, nekem szenvedni kell - üdvözült mosoly fénylett fel az arcán - az én életem a szenvedés, azt kell választanom, az az én utam, nem a paráználkodás!
- Hát, ahogy régen mesélted, neked a szex inkább nehéz kereszt volt, mint élvezet.
Ezzel megakasztottam, új szempontot kapott.
- A gyógyszert szeded azért? - gyanakodtam, hisz aki gyógyultnak hiszi magát, az gondolkodhat más srófra is.
- Igen, szedem. De nekem az nagyon nagy teher, mert ki kell mennem, ott írják fel.
- Át kéne jelentkezned ide. Úgyis itthon élsz már. Itt is megkapod ugyanazokat a gyógyszereket.
- Én eddig féltem. Nem mertem itt elmenni, szégyelltem magam. De már büszke vagyok, HÁLÁS VAGYOK NEKED, URAM, HOGY RÁM MÉRTED AZ AIDSt - újra, most már gyanakvón néztek ránk - talán elmegyek ide. De segíts, hol találom az AIDS-eseket, hogy imádkozzak értük?
- Nincsenek összegyűjtve, a kórházba csak kezelésekre szoktak bemenni pár napra, pár hétre. Ki-ki az otthonában, szanaszét az országban. De ha bemégy, ott találkozol egy apácával. Majd ő segít, ha imádkozni akarsz.
- Köszönöm, köszönöm neked, Uram! Hogy levezéreltél ide, pont ma, hogy találkozzunk, és jelet kapjak! Hála neked, Uram! Köszönöm, köszönöm!
Szegény gyerek. Komplett becsavarodott. Két éve még ridikülök után szaladgált, most meg itt, a buzibárban is hányja a keresztet.
Tök szerencse, hogy vallási őrületben tört ki nála. Ezzel elszaladgálhat nyugodtan a városban. És boldognak hiszi magát legalább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése