2014. augusztus 6., szerda

Viva la segg!

Ma se frontom, se kifogásom nem akadt, elhatároztam, hogy utánajárok az ötödik hete húzódó szövettanomnak. Elszánt voltam, és energikus: vittem golyóstollat meg esernyőt, hogy mészárolok, ha kell.
Holnap rendel csak a gasztroenterológus, ha nincs leletem, egy hetet megint várnom kell.

Lejárt a bérletem hétfőn, csak 2 jegyem maradt a tömbön, így spórolósból legyalogoltam a 4-6-os villamos távját. Hasznos volt a munkaterápia - állapítottam meg - mert úgy gyalogoltam, mint a régi szép időkben. 3 hete pedig azt is terveznem kellett, ha 200 méternél többet mentem.

Az undok Bajcsyban sarkig nyitva állt a kolo-proktológia ajtaja, bent az asszisztens pakolászott. Lecsaptam rá: megkérdeztem, kinél kell keresnem a szövettanom eredményét.
- Az irodában. De hát ezt mindenki tudja!
Biztos maga is meglepődött a barátságtalanságától, mert elmagyarázta, hol találom a bűvös helyet.

Az iroda ajtaja sarkig nyitva állt, egy szerelő hajladozott az egyik asztal alatt. Kis idő múlva becsámborgott egy nyeszlett nővér, ide-oda pakolászott az iroda szerelésmentes felében. Álltam csak, mint a bálám szamara, köhintettem, fixíroztam szemmel, de rám se hederített.
- A szövettan eredményemért jöttem - mentem át határozottba. Megmondtam nevem, közöltem, hogy július 4-én vettek biopsziát, azt meg ő is tudta, hogy ma augusztus 6. van. Csak nincs pofája megint nemet mondani.
- Utánanézek. Megkérhetem, hogy csukja be az ajtót?
Nem értettem, miért zavarta hirtelen az általa is nyitva hagyott ajtó, de megtettem. Előszedtem a szemüvegem, és olvasgatni kezdtem a az ajtókra kifüggesztett szövegeket. Nini! A betegjogi képviselő! Előszedtem a noteszemet, és akkurátusan feljegyeztem mindent. Szükség lesz rá, mert akármi is lesz, panaszt teszek.

Tébláboltam még egy darabig, de az irodából semmi jel. Egyszer csak kijött a nővér, elhúzott mellettem, rám se nézett. Lepakolt egy paksamétát a folyosón lévő asztalra, és intett, menjek oda.
- Itt írja alá!
- Jé, hát kész van? - lelkendeztem, de nem kommunikált velem. Aláírtam, átvettem, a nő eltűnt, mint a kámfor.
Azonnal olvasni kezdtem. Szart se értettem belőle, átfutottam háromszor is, de nem láttam a félt szót: carcinoma.
Megláttam a pultnál a proktológiás nővért. Lecsaptam rá. Elétoltam a leletem.
- Ez most rák, vagy nem rák? nem értem.
- Majd a kezelőorvos tájékoztatja - hárított volna, de nem tágítottam. Böngészni kezdte a lapomat, aztán csak úgy félre, mint a Shakespeare-művekben, visszaharapva mondta:
- Nem, nem az. Még mosolygott is egy felet.

Nem, nem az!

Azannyát!

Behülyítettem mindenkit a kórságommal, én barom!

De jó...!
Megmarad a seggem, hurrrrrrrrrrrrrrrráááá!!!!!!!!!!!!

És ezzel az információval várnom kellett potyára 1 hónapot, a kurva anyátokat! A megállóból felhívtam a lányom is, meg a fiam is: megvan a lelet, nem rák!

A villamoson már csak azon járt az eszem, hogy azonnal megjutalmazom magam, túrok valamit a kedvenc turkáldámban. Lamentáltam, megtegyem-e: ma még nem sikerült tojnom, mi van, ha a boltban összeszarom magam? De csak egy megállónyit kell pluszban gyalogolnom, kikerülhetetlen csábítás, nem is álltam ellent.
Itthon pakolásztam, ettem végre - 62 kiló vagyok most, muszáj - s úgy terveztem, belebújok az internetbe, megfejtek minden szót, ami jelenleg a kórlapomon nekem szart se jelent.
Várnom kellett. Olyan zivatar jött, hogy kihúzgáltam minden elektromos kütyüt: ha idecsap a ménkű, csak én vesszek, a tévé ne.

Még 5 óra se volt, de esti sötét lett. Ültem a fotelban - áthúztam a kárpitját annak is 2 hete - s gyönyörködtem a saját múzeumomban. A legrégebbi kütyüt 13 évesen találtam a szomszéd lakatlan ház beszakadt padlásán. Egy szúette fakulacs, kiment már a divatból is 150 éve.

Amikor vad barkácsolásba kezdtem, az eredeti szándékom az volt: kivágok minden szart, ha elpatkolok, semmit se vihetek magammal. Kivágom, vagy eladom, vagy elajándékozom, minek?
Törölgettem, ide-oda raktam az ezer kincset, ami ami kezembe akadt. Milyen szép- nézegettem és álltam meg mindegyiknél- restaurálni kéne. Rá is érek most, semmi dolgom, csak ez a hülye várás a napi szarásra meg a fingra, a programozott evés, a potyatelefonok a Bajcsiba, hogy nincs kész... A lakás alja tele van még fűrészelt lécekkel, szerszámokkal, szeméttel, de már látom a rendet meg a végét. De szépek...! Arra valók, hogy amíg látok, nézzem.

Nagyon-nagyon átnéztem a leletem, szétesett a szöveg először nemtudommi szavakra, de megtaláltam mindent. A "malignitásra utaló jel nincs" volt a fő győzelem: tényleg nem rák, mert ott a "malignitás" van Hogy miért nem írják, hogy rosszindulat... Azt csak fél óra teltével vettem észre, hogy a lap alján világosan ott áll a BNO kódnál: kolon k.m.n. jóindulatú daganata.

Egy óra teltével már azt is észrevettem: beérkezés 2014. július 8. (4-én vették a biopsziát, 4 napig mi a picsát csináltak vele??). Lelet kelt: 2014.július 29. Az pedig a múlt hét kedd. Már 8 (nyolc!) napja kész, de nekem naponta azt mondták, nincs még itt, a múlt héten megjárhattam volna a gasztroenterológiát is.
Már egy hete tudhatnám,
hogy nincs rákom,
megúszok egy rakás félve félt hercehurcát... de tudhatnám már akár július 18-tól is, ha két hét alatt megcsinálják, amit két hét alatt meg kell csinálni.
Elmennek a jó kurva anyjukba, a tulajdon gyerekükkel, apjukkal-anyjukkal csinálják meg ugyanezt -

Na jó, nem vagyok makkegészséges, a daganat ott a seggemben, meg kell szabadulnom tőle, mert csak egy darabig jóindulatú. Jóindulatú amúgy is csak akkor lenne, ha nem bennem lenne, hanem másban, pl. a Bajcsy összes fehérköpenyesében.

Szegény sőgorom... neki nincs ilyen felmentő ítélete. Egyre szarabbul van, műttetni nem engedi magát. Teákat iszik, meg sámán nézi, már elmagyarázták neki a megoldást csakrák szerint is. Pénzügyileg kéne rendbe raknia magát, meg a szexuális élet terén, mondták a bölcsek annak, aki nyálkát fingik, örül, ha hetente egyszer szarni tud, nem bír már állni, de ülni se, a fekvést sem tűri, mert fáj.
Aztán rakja rendbe így.
Miközben írok, hallom, meghalt B.I., az ismert komikus. Sose állhattam, egy ripők volt, a legfőbb bűne, hogy percre egyidős velem. Szegény. Agydaganat. Sajnálom... arról végül is nem tehet, hogy egy napon születtünk, és az én problémám, ha nem tűröm, hogy aznap más is született.
Talán helyettem halt meg, most.
Én kaptam még egy kis haladékot, hogy megint biciklire üljek, felhúzzam a szexi jockot, vagy ha sose baszok is, újra éljek.

Most leborotválom a hetek óta növesztett szőrt a képemről. Megfogadtam, ha csoda történik, megteszem.
Az "adenoma tubulare" pedig a seggemben megkapja majd a magáét, van papírom, most már időzíthetek.

8 megjegyzés:

  1. szuper, mehetsz vissza a telefonhoz!!!

    VálaszTörlés
  2. Meg a balettbe ugrálni. ;-) Ezt szeretem a férjemben, hogy ilyen pragmatikus. :))

    L.

    VálaszTörlés
  3. hogy ez mekkora büdöskurvaéletjó hír, azt el nem tudom mondani.

    VálaszTörlés
  4. Őszintén nagyon örülök a jó hírnek. Kitartást kívánok és drukkolok Neked!

    VálaszTörlés
  5. Ez nagyon jó hír, nem is tudom hányszor kattintottam az oldalra, hátha van már valami... Egyébként nem régen olvastam végig az egész blogot, nagyon tetszik a stílusod. Olyan sokáig nem írtál, azt hittem befejezted, de szerencsére nem:) remélem minden jól alakul most már. Gabi

    VálaszTörlés