2015. augusztus 12., szerda

Kincs

Ma másodszor jártam anyám házában, amióta meghalt. Bátyám hívott, mossunk ablakot, meg csináljunk még más tök fölösleges dolgokat - nem volt képem nemet mondani.
Az első látogatásom nagyon szorongató volt. 3 éve nem jártam ott, nem volt minek mennem, anyám nélkül üres volt úgyis. Azóta se szellőztetés, se fűtés, az enyészet látható jelei mindenütt.
Az udvar némileg rendben volt: bátyám legazolta a legláthatóbb részeket, de a törmelék, régi falevelek, tavalyi meg azelőtti paré, szemét, cserép meg vakolatdarabok elnyelni kezdték a régi betonjárdát.
Bent büdös dohszag, mindent uralt, elnyelte a régi macskabűzt.
A bútorokon, falakon mennyezetről lógó pókhálók, az asztalt, padlót, szőnyegeket ellepte a mennyezetről pergő hajdani festés. A csempén, tűzhelyen, hűtőn fekete penész, vastagon, hihetetlennek tűnt, hogy itt valaha élet volt.
Pedig minden őrizte a 3 évvel ezelőtti pillanatot, amikor kiraboltuk anyám a nyolcvan évnyi otthonából. Vagy kimentettük, magam se tudom, mi a megfelelő szó.
Cetlijei mindenütt, számoszlopokkal tele, edényei még az asztalon, évek porával-szemetével fedve.
Nehezemre esett hozzányúlni a holmijaihoz.
Meg akartam keresni a csészém, amiből kávéztatott, meg rá akartam találni a receptjeire, amiket sütött.
Amíg élt, be se nyúlhattam a szekrényébe. "Mit kutakodsz?" - szólt rám rögtön, szigorúan vendég voltam, leültetett, leült velem szemben, nem söpörhettem, fel se moshattam, idegenül éreztem magam.
Olyan érzés volt most kinyitni a kredencet, mintha lopnék.
Aztán erőt vettem: amit most nem viszek el, az örökre veszni fog.
A csészét nehezen találtam meg, a tarkedlisütők közt. Milyen jó tarkedliket sütött... vinnem kéne egyet, de rozsdaverte volt mind.
Rengeteg csekk, mindenütt. Átlapozgattam, mert köztük mindenféle papirosok, számoszlopokkal, leltárral, kinek mit vett karácsonyra 2003-ban, meg 1998-ban, aztán memória-lapok, amin menteni próbálta elvesző emlékezetét. Kik a fiai, feleségét hogy hívják, ki a gyereke, akkurátusan, mindhárom bátyámnál, de a nevemnél csak egy kérdőjel, kellett nekem negyediknek születnem, hozzám érve már elkopott a memória.
De a nevem akkor még tudta legalább.
Rossz érzés volt látni a nyomait, ahogy küzdött a rászakadt bajjal.
Büszke volt az eszére mindig, most meg félt, hogy bolondnak nézik majd. Takargatni kell, amit elfelejtett, és megtanulni újra azonnal, mert lelepleződik, szégyenben marad.
Nem jutott neki szép öregség.
Ez van.
Illetve volt, mert már múltidő minden.
A gesztenyés receptjét nem találtam, azt magával vitte a sírba. De találtam mást, mindenféle érdekeset: egy szalicilos zacskóban fényképeket, rajta nagyapám - nagyanyám, apám legénykori képét - jóvágású volt - meg meghalt bátyám katonakori fotóját. Pár receptet is, de nem a keresettet, meg rengeteg befizetett csekket, számlalevelet, csupa fizetnivaló volt az élete, zsonglőrködött, számolt, kalkulált, hogy mindent kinyögjön. Karácsonyi mementók, kire, mennyit költött, mennyiért adta el a hízott kacsát, mit kapott a disznókért, mennyi bevétele volt a visszavitt üvegekből. Egy élet, cetlikben, meg csekkekben, köztük egy stencilezett lap, trágár versikékkel.
Kereszthuzatban álltam, de nem tudtam megszokni a dohszagot.
Vasalt lepedőit, keményített abroszait is átjárta a szag, volt, ami meg is penészedett. A nagyszobában állt még a 2011-ben felállított karácsonyfa, alatta egy árván maradt üveg borral, amiért nem ment el valamelyik fiúunoka. Vagy elment, csak anyám felejtette el a karácsonyt, ki tudja.
Elhoztam egy kisláboskát, eztán ebben fogom futtatni az élesztőt, meg három egyforma tepsit, piros zománcosat, ne maradjanak sütés nélkül, használatlan.
A vitrinben régi tányérokat találtam. Szép, pipacsosak, gyerek koromban mindig csodáltam, milyen szépek. Süteményes nagytál, kistányér, már csak 3 darab, aztán egy leveses, meg két másik - elfelejtettem rég, hogy ilyen is van.
A fotel alatt anyám cipője, szürke penésszel lepve már -
Eladjuk a házat, ki lesz innen dobva minden.

*****

Ma már félig üres volt a ház. Volt bútor, amit sikerült elajándékozni, volt, aminek valami haszna lett, de rengeteg tárgy a szeméttelepre ment. Anyám vetetlen ágyáról eltűntek az ágyneműk, kukába került minden.
A bátyám beszélgetni akart, de én nem. Kerestem egy söprűt, és leszedegettem a pókhálókat, amik a plafonról az arcomba lógtak. Ablakot pucoltam, meg küzdöttem a tesómmal, aki szőnyeget akart porszívózni, mintha lakna itt még valaki. Kidobni a picsába, átjárta a penész, a doh, meg a macskahúgy, erre már senki nem lépne.
Aztán dohányoztunk. Köhögött belé, hogy majd beleszakadt, de nem a cigitől, á, nem, a szívműtét utáni gyógyszerek, azok köhögtetik. Néztem a mellkasán végigfutó hosszú heget, átvágták a szegycsontját is 6 éve. Mutatta, hol van benne csavar, dicsekedett, mi benne a műanyag.
Átmentünk hozzá ebédre.
Mondtam, ha elhozott anyámtól recepteket, és benne lesz a gesztenyés, másolásra adja át majd nekem.
Felkelt, előszedett egy paksamétát.
Kivett belőle egy öreg füzetet. Valaha tán bordó lehetett, sose láttam eddig. Kinyitotta az elejét. - Olvasd! - bökött egy sorra. Nem láttam , mi áll ott, szemüveg kellett volna.
- 1912, ez a dédnagyanyádé volt, ráparancsolt anyánkra, hogy ne mutassa soha senkinek. Titkos receptek. Nekem adta anyu, mert tudta, hogy sütni szeretek.
Úgy éreztem magam, mint akit megcsaltak. Sose mutatta anyám, hogy van neki ilyenje. És nem nekem adta... egy világ omlott össze.

****
Délután azon gondolkodtam, milyen zseniálisan csinálta anyám, hogy mindegyikünkkel azt éreztette: te vagy a kedvenc, veled kivételezek. A tesóm meg tuti, hogy hazudik, hazudott is mindig. Megtalálta, hazavitte, a faszt adta neki anyám... hülye voltam, hogy másolásra nem hoztam el.
Nem hagyott békén a gondolat. Mondtam neki, kölcsönkérem, elmegyek érte, azt nekem látnom kell. Lemásolom, visszakapja, vigyázok rá, ne féljen.
****
Úgy vigyáztam a szatyromra a buszon, mintha aranyat vinnék. Amikor hazaértem, átlapozgattam a paksamétát. Egy csomó újságból kivágott recept, meg cetliken kézzel írottak, az egyiken utólagos megjegyzéssel: Ez krémes recept a nagymamától!". Ott volt a szakadt Váncza-sütőporos, azt sokszor láttam, meg egy fedél nélküli sosem látott. Az is biztos száz évtől régebbi, "czukor" benne még a cukor, két latot végy ebből, vagy nyolczat, futtasd fel krajczárnyi élesztővel. Ezt is titkolta anyám, sose mutatta, egy mukkot se szólt róla, sőt, port hintett a szemembe, hogy semmi se maradt rá, kiküldte nagyanyám, ha diktált valamit valakinek.
De most itt van, látom, a sors útja kifürkészhetetlen.
Aztán egy cetli, név szerint nekem címezve: - "Egyél finom levest, meg palacsintát! A temetőbe mentem."

4 megjegyzés: