2014. október 27., hétfő
Kemény menet
A brokkoli és a végbélkúp nem bizonyult jó ötletnek.
Megkérdeztem ma a doktor nénit, mikor veszthetem el végre a szüzességem.
Kerüljem egy darabig még - testbeszéde nem kis darabot jelzett.
Szomorú, a fenébe is.
Totál felszámolódik a kapcsolati rendszerem.
2014. október 17., péntek
Rózsa, rózsa, ulcerosa
92 napi várakozás után kaptam egy doboz végbélkúpot.
Reményteli, nem mertem rákérdezni, hogy
placebo,
vagy igazi.
Lényeg, hogy hiszek benne.
Colitis chronica cum activitae.
vagy fertőzés, vagy annak kizárása esetén gyulladásos bélbetegség,
szól a verdikt.
Még augusztusban 7 darabot vágtak ki a seggemből, tudtam meg utólag. Kizárták a CMV-t, treponémát nem találtak, hogy az ismerősöket kerestem a sorban.
Vittem papírt tripperről, illetve a nemlétéről, elkértem a júniusi szifilisztesztem papírjait is. Utóbbit úgy adta át a gondozónő, hogy minden rendben, a doktornő viszont azt mondta, nincs rendben, vigyek be egy újabb szűrési papírt.
Megcsináltattam, elmondtam, miért kell.
Amikor az eredményért mentem, közölte a gondozónő: sajnos, ez nem jó, pont olyan mint a múltkori (akkor bezzeg dicsérte).
- Jaj, de jó, szuper, akkor ez szifilisz, adjanak gyógyszert. Akkor biztos ez az ok, tudom legalább, túl leszek rajta.
- Ez nem úgy van, szíre-szóra nem adunk gyógyszert - vitázott a gondozónő - megbeszélem ezt a főorvosnővel.
Eltűnt az egyik ajtó mögött, jó negyedóra múlva bukkant elő.
- A főorvosasszony is azt mondta, meg kell nézni újra - közölte velem.
- Akkor vesznek vért most?
- Nem kell, van a hűtőben a múltkoriból.
Oké, ők tudják, nálam ezen a ponton leállt az értelem.
Vártam egy hetet, aztán bementem érdeklődni. Illik, hadd lássák, adok a jólneveltségre. Vártam jó egy órát, egy nővér állta a frontot a sok várakozó között. Nem ismertem, láttam, mennyire leterhelt. Egy fiatal doktornő ingázott a rendelő és a gondozó között, látszott, aznap ölik ki belőle az életkedvet.
Egy demens bácsi állt a fal mellett rémülten, kezében egy 292-es cetlivel. Nem értett semmit, 3 percenként bekopogott a kisablakon, hogy mikor kerül sorra, szólítják-e. Eljöttem inkább, talán holnap több lesz a szerencse.
Másnap a kartonozós nővér fogadott a gondozóban. Mondtam, érdeklődöm, kész van-e a lelet. Szart se értett az egészből, el kellett magyaráznom apróra mindent. Sokáig kotorászott, tanácstalanul nézte a leletemet. Megkérdi a doktornőt, mondta, várjak kicsit.
Eltűnt a sok ajtó egyikén, jó tíz perc után került elő.
- Minden rendben, azt mondta a doktornő, javultak az eredményei. Jöjjön kontrollra fél év múlva!
Na, akkor nem szifilisz, akár kúrhatnék is, ha szokásom lenne. Örültem is, meg nem is: elszállt az ok, ami valami kiindulás lehetne.
Csak a lépcsőnél jutott eszembe, hogy elfelejtettem elkérni a leletem. Visszamentem, bekopogtam ismét, és elmagyaráztam, hogy be kell mutatnom a gasztroenterológus doktornőnek a leletem. Vagy azt, vagy egy másolatot adjon át nekem.
Fura mód átadás helyett telefonálgatni kezdett. Várt, nem vették fel a hívottnál, magyarázólag odaszólt nekem:
- A gondozónőt hívom, de Ildikó valamiért nem veszi fel. Én nem tudom, hogy odaadhatom-e.
- Mikor lesz bent Ildikó? Bejövök akkor érte.
- Csütörtökön - mondta megkönnyebbülten.
Csütörtökön reggel csak telefonáltam - a fasz se ül végig egy órát a semmiért - Ildikó nincs, csak hétfőn lesz, tudtam meg.
Mára meg kiújult a colitisem. Már tegnap este gyanús volt, hogy miért kell tojnom negyedszer a megszokott napi 3 helyett. Biztos a front - fogtam rá, telisegg-érzés volt, vérzés nem, ülni is tudtam. Reggel viszont alig tudtam a bringára tenni a seggem. Az út minden repedését - gödröcskéjét éreztem. Tojnom kellett többször is, szar volt állni, ülni meg fájt, azt is alig bírtam ki, hogy hazaérjek. Itthon meg hozzánőttem a klotyóhoz, ma már hetedszer. A faszom se tudja, mitől van, szerencse, hogy legalább nem vérzek.
Pedig milyen szépen javultam... még poénkodtam is, hogy a felújított közterekhez hasonlóan a választásokra adják át a seggemet.
Hátha csak a front... holnapra elvonul. Várom a reggelt.

2014. szeptember 22., hétfő
Van itt állatorvos?
Tulajdonképpen minden egybeállt.
Kész vannak a leletek, visszajött szabadságról a doki.
Találkozhatnék vele, mondhatna valami bölcset. Ideje lenne, 84 (azaz: nyolcvannégy) napi tanácstalanság után.
Szexben is utálom a feltételes módot, az élet egyéb terein is.
-hatnék, -hatna.
Lenne.
Találkozhatnék,
mondhatna -
de
kommunikációs,
logisztikai
és földrajzi
akadály van.
Csak hétfőn és csütörtökön rendel.
A rendelőben érhetném el,
a rendelőt a recepción keresztül.
Egy vonaluk van, egész nap foglalt.
Megpróbálják kapcsolni, de most beteg van nála, később próbálkozzak.
Később foglalt a recepció vonala is.
Még később is.
Másfél órán keresztül mindig, amikor próbálkozom.
Később sikerül, de a doktornő megint elérhetetlen.
Mondom, nekem csak időpont kéne.
Aszongya a liba a recepción: azt ő is tud adni, december 11. Órát is kijelöl, tanácsolja, jegyezzem fel.
Én meg azt tanácsolom, felejtse el.
Jött még 1-1 tanács oda-vissza, + egy kioktatás: legközelebb azonnal kérjek időpontot, ha vizsgálat történik.
Hidegfront van ma, én is javasolom, hogy legközelebb az ígért időre készítsék el a leletem, és akkor semmi gond.
Augusztus 21-én volt a kolonoszkópiám, ma meg szept. 22. van.
Nem jutunk dűlőre. Érzem: kellemetlen fráternek tart, bekapcsol a doktornőhöz.
Tartottam 10 percig a kicsörgő vonalat, aztán letettem.
Tán ebédelhet. Nem éhezhet miattam, luxus elvárás.
Nem telefonálhatok ma többet, bolondok a kölkök a fronttól, a lyukasórából ennyi telt.
Ha letelik a műszak, addigra a rendelőben se lesz senki.
Reménytelen.
Ha a macskám döglődne,
vagy a kutyám...
elfogadnám,
hogy
két és fél hónap múlva
vihetném
az orvos színe elé???
Van bennem némi remény, hogy meggyógyulok magamtól, mire elkezdődne valamiféle gyógykezelés.
Munkaképes vagyok úgy nagyjából, de tüneteim vannak. Azok meg korlátokat szabnak ebben - abban.
Ez a december 11. olyan, mint egy pofánverés.
Újratervezés:
Holnap elhozom a leleteim. Elolvasom, aztán, ha nem értem, elolvastatom olyannal, aki értelmezni is tudja.
Legalább tudjak valamit, ha változás ennyiből nem is következik.
Aztán kiveszek egy szabadnapot, muszáj, munkaidőben lehetetlen. Hétfő vagy csütörtök, amikor a doktornő rendel.
A.) telefonálásra szánom, talán bírja az akkumulátorom;
B.) lesben állok a rendelőben. A doktornő is emberből van, előbb-utóbb vagy pisilnie kell, vagy ennie, vagy járnia egyet. Továbbra is normális embernek tartom, csak mond valamit, ami nem dec.11.
Ha meg nem sikerül, bevárom a következő fizetést, és elmegyek egy maszekhoz.
Nagy hülye voltam eddig is, hogy nem tettem.
Megúsztam volna
hat hét rákot,
a seggnélküli jövő rémét,
a 84 nap várakozást,
az egész elbaszott nyarat.
Megutáltam az egészségügyet.
Szarabb, mint a MÁV.
A rendszer égett ki, nem a dolgozói.
Igaz, a HIV-ambulancia is az egészségügy része. De ott elkényeztettek: luxus ellátás van ehhez képest, normális időpontot kapok, de ha valami van, bárkit elérhetek, bármikor bemehetek. Ha vérvizsgálat van, 2 nap múlva már az eredményt is tudom, tőlem is jobban tudják, hogy áll otthon a gyógyszerem.
Jó pozitívnak lenni.
De ebben a negatív világban egyre nehezebb talpon maradni.

2014. szeptember 18., csütörtök
Multikulti
Na, végre kész az újabb vizsgálati eredményem.
Gőzöm sincs, mi van benne, mert most a doktornő van szabin az érdekesség kedvééért.
Elmentem a leletekért ugyan, de nem adták ide, mert a doktornő előbb rá akar nézni. Ez egyrészt érthető, másrészt talányos: vagy túl érdekes, vagy túl unalmas, vagy azt hiszik, disszidálok az eredmények láttán.
Túlzottan nem is izgat most. Megszoktam, hogy ez van, a buzi ismerkedős oldalakra csak néha-néha, pillanatokra nézek be, talán rutinból, aztán kilépek gyorsan, nehogy kezdegessen valaki. Kerülöm a szexet: se testileg, se pszichésen nem vagyok kész rá.
Á. az egyetlen, akivel már kétszer is találkoztam, de csak olyan fél-lájtos az ügylet. Nem tudok mit kezdeni a nyavalygásával szex után: sosem előtte szereti a barátnőjét, hanem utána, a lelkiismeret-furdalás is csak az orgazmus után jön rá.
Élvezem, hogy egy csomó mindenre van időm. Az ablakra már a harmadik függönyt varrtam, de ez se az igazi persze. Szerkesztettem egy nadrág-szabásmintát, mert a régit vagy 10 éve kidobtam. Kipróbáltam, sikerült, de úgyse varrok magamra, mert van vagy száz, de ugyanazt a hármat hordom mindig.
A gyerekek közt elvagyok. I. pofátlan, kitört rajta a korai kamaszodás. Nem nagy változás, mert eddig is hülye volt, csak máshogy, büdös volt eddig is, csak most elment a szaga másfelé a skálán. Kaptam három bukott lányt, az egyik 14 éves már. Barbinak olyan csípős izzadtságszaga van, mint egy bányásznak, Violetta-hívő valamelyik puniellás sorozatból, de tud még kussolni, nem sok vizet zavar. Ha szél ellen tanítanám, belehalnék, hátszél a megoldás. Pati egyszerű, mint az egyszeregy, bár neki az egyszeregy elsajátíthatatlan tudomány. 7 lyukas foga van, de nem lehet bevonszolni a fogászatra, védi az életét. Mocsokszájú Mercike az egyetlen problémás: kötözködik, verekszik, fenyegetőzik, 20 kiló csak 11 évesen. Már beindította a kavarást: tegnap panaszkodott az egyik anyuka, hogy ültessem el mellőle a fiát.
- De ültesse el, mer énbennem bennem van az ideg, papírom van a depressziórul, én rámegyek, vagy elkapom az annyát, de akkó mägnézheti magát, mer a szőrt is kitípem belülle...! Szépen szólok a kislyánynak, oszt úgy szól vissza nekäm, mind egy csicskának?! Hát hogy gyün az ilyen hozzá?
- Ne hallgasson az anyámra, tisztára bolond, de most nem drogozik - próbálta mosni a fia. - Mondtam neki, hogy ne jöjjön be, de elment az agya, tisztára szégyen!
- De ű se mondhassa, hogy "rád küldöm az Endzsinket, oszt megbassza a szádat!"... Jó hogy mondtam neki, hogy megbaszom én a magáét! Meg nekem is van kit behívatni!
Főztem megint pár üveg lekvárt. Vettem 11 kiló szilvát. Rácsesztem, csak itthon fedeztem fel, hogy nem magvaváló. Az életem is eluntam, mire a lábasba került. Nincs már üres üvegem, az összes tele, pedig barackot nem is raktam el az idén. Cukor nélküli, jó lett állagra is, ízre is, pedig csak 10 órát főztem a javasolt 12 helyett. Jöhet a tél, van miből sütni már.

2014. szeptember 11., csütörtök
Godot
Már hozzászokhattam volna a folyamatos várakozáshoz, de sehogy se sikerül.
Holnap megint érdeklődhetek, elkészült-e a szövettan, vagy a faszomtudjami.
Érdeklődöm majd,
nulla kíváncsisággal,
mert elképzelni se tudom, hogy kész legyen.
Nagyravágyó lettem.
Pár héttel ezelőtt az volt az egyetlen programom, hogy megszokjam: nincs miről lemondani.
Most meg eszembe ötlik: kéne már tán szexelni is, mert elszáll az élet,
pontosabban az életnek az a rövidkének,
és egyre rövidebbnek tűnő szakasza,
amikor tán magamért kellek még.
Melózni se az igazi így.
Hiába kelek fel 2-3 órával melókezdés előtt, nem hajlandó beindulni a bioritmus. 10 - 11 körül akaródzik tojni, aztán félóránként - óránként, persze a zöme csak kamu, szórja a seggem a dagadt(?) rész. Olyan, mintha azonnal sprintelnem kéne a klozetra. Van, hogy visszatartom, van, hogy megyek, de komplikált megoldani. Csak 2. hete tart a suli: elvadultak a kölkök, kettőn kitört a kamaszodás, három meg hozzám bukott. Gatyába rázós szakasz van, le kell porolni a szokásokat, muszáj. Kis iskola vagyunk, csak 3 kollégámra támaszkodhatnék délutánonként. A-ra nem lehet, elsősei vannak, ráadásul stupid. Agykontrollra jár, ami olyan, mintha a méhszájamat ellenőriztetném hetente. V. leterhelt többszörösen is: a gyerekei megbolondultak a nyáron, csak kötözködni tudnak, meg verekedni, meg árulkodni, utálatos egy társaság. V. ráadásul frissen vált el, totál kinyílt, most tán épp szerelmes. Megrendítette a válás, nem akarta, beleszokott a férje mellett az unalom pocsolyájába - de kamaszlány lett újra, szép a világ, rásüt nap is, nem varrhatom a nyakába a kölkeim. I. meg új, csak másfél hete dolgozik nálunk. Most még az tanulja, melyik gyerek jár hozzá, melyik máshoz, vétek lenne összezavarni.
Klári (váltótársam) meg az agyamra megy: most épp szeret, ez strapásabb, mintha utálna. Egy giga-játszma volt az eltelt másfél hete: rengeteg a dolga, nem győzi, teleteregette az irodát a papírjaival, hadd lássa mindenki, mennyi az átkos adminisztráció, mennyire fontos ő, hogy ezt csakis rá lehet bízni. A teregetés talán az egyetlen munkajellegű eleme, mert vagy kint bagózik az utcán, vagy a felsősökkel kötözködik. Egyszer kéne hetente lehúznia egy délutáni műszakot - így négy napja marad arra, hogy spekuláljon, hogy tudná a nyakamba sózni azt az egyet is.
Én meg egy hálátlan dög vagyok, hogy morgolódom: időnként csokik fogadnak az asztalomon, és megleptek egy Béres-cseppel, hogy gyógyuljak hamar.
Egyszer használtam is, de se semmi változást nem hozott.
Itthon jó.
De már összeszereltem mindent, amit szerelni kell, polc vagy fiók van mindenütt, ahova csak fért. Nem fér el már több díszpárna sehova, a Spektrum home-on az ismétléseket is háromszor láttam. Már néznem se kell: amikor hallom, hogy wow, meg megint wow, már tudom is, mit adtak át épp a csodálkozó párnak.
A hírek is egyformák, semmi új, a politika a könyökömön jön ki. Tán egy Lázár vagy Orbán temetés fel tudna dobni, vagy valamelyik disznóé a közéletből, de ilyen műsor mostanában nincs.
De szép is volt, amikor Brezsnyevet temették... Nem hallottam, miket mondtak a dicsőítők, mert nem volt hang az öreg tévén, de tisztán láttam, amikor a koporsót vivő jobb első katona megbotlott a sír szélén, s válláról a koporsó a gödörbe bucskázott. Napokig szervezték, vagy 3 órán át tartott a cirkusz, s apró malőr a végén.
Ilyen az élet. A legszentebbnek tűnő pillanatokba is betüremkedhet bárhonnan a baj.
Katona koromban volt valami nagy nemzeti izé, kivezényeltek, díszszázad lett az egész laktanya. Még lőttünk is, de csak a végén, előtte órákig álltunk feszes vigyázzban a főtéren, s próbáltuk nem látni a tüzelő szukát, amelyik egy rakás kankutyával becsámborgott a díszhelyre, és sorra ugrálta meg mindegyik. Senki se mert mozdulni, még a tisztek se, ki mert volna vállalni egy akkora blamázst, hogy kiseprűzi a himnuszok alatt a koslató bandát.
De lesz legalább holnap szemüvegem - ez végre pozitív változás. 2 nap és kész, meg egy rakás pénz. Itt legalább normálisan működik a piacgazdaság.
Tán ez kell ahhoz, hogy újra meglássam a jót... vagy, ha azt nem is, de legalább a tű fokát.

2014. augusztus 31., vasárnap
Seggem nyara
Elbogárzom itthon: üldögélek kicsit, szívom a cigit a kávé mellé, aztán eszembe jut valami, amit már rég meg akartam csinálni.
Pótmegoldás, tudom, de örülök, hogy el tudom ütni az üres óráimat. Régebben a várakozásra az egyetlen megoldásom volt, hogy átaludtam az időt. De ennyit lehetetlen lenne aludni.
Ma vége lesz az augusztusnak, oda a nyár, elvitte a seggem az egészet.
Átestem a kolonoszkópián is.
Pocsék volt az előző nap: koplaltam, az egyetlen tápom az előírt hashajtó volt, reggel, meg 8 óra múlva. Undorított az íze, hányni akartam. Csikart a hasam, hozzá illő közérzettel, úgy éreztem, a köldököm a gerincemre tapad.
Másnap délutánra kellett mennem. Feszült voltam, és éhes: hol tápláló ételek, hol a hasamra varrt segglyukam rémlett fel.
Tudtam, hogy csak végignyomnak valamit, és csak leszedik, amit leszedni kell, de mi van, ha valami gebasz van, és kiszedik a seggem.
Kizárt, hogy elaltassanak.
Kontroll kell, ha beleszakadok is.
A doktornő, meg a segédje baromira aranyos volt. Ha velük találkozom először az idei nyáron, talán a bizalmam se pusztul el ennyire.
Illedelmes indítás volt: kaptam egy diszkrét zöld nadrágot, hátul teljesen széthasítva. Szexpartin népszerű lenne. Bekentek valamivel - tán Lidocain lehetett - de éreztem azért, amikor deflorált a két nő.
Próbáltam saccolgathi, mennyi lehet már bent. Volt időm előtte bámulni az ujjnyi széles slagot, láttam rajta a tízcentis jelöléseket, másfél méterig.
Azt nem is tudtam elkülöníteni, merre felé járnak. Halkan beszélgettek egymással, latin nevű stációkat soroltak, ahol a kamera épp haladt. Iszonyúan szúrta a hasam a gáz, amivel egyre fújtak: ha álltam volna, tán el is ájulok. Levert a víz, nyögtem néha, vagy jajgattam. Akkor éreztem régen ilyet, vagy hasonlót, amikor kúrt Gábor: a torkomig nyomta, ki-betolta, telepumpált levegővel, de ahhoz kéj járt az agyamban, most meg csak az, milyen szerencsétlen helyzetben vagyok.
- Ne haragudjon! - hallatszott be néha a külvilágból az asszisztens hangja.
- Eressze ki nyugodtan a levegőt! Ne zavartassa magát! Az utolsó centikért küzdünk - hallottam a doktornőt. - Milyen hosszú vastagbele van magának...! nem volt még sose sérve?
Közben újabb meg újabb szúró fájdalom a befújt gáztól, úgy éreztem, a gyomrom is kiszakad. Fordítottak bal oldalra, jobb oldalra, hasra meg hanyatt. Pillanatnyi könnyebbségek, aztán gyötrelem megint. Az asszisztens a hasamra tapasztotta a kezét, próbált a gáznak ellentartani, vagy csak egyszerűen segíteni akart. Fingani nem tudtam, szörnyen erős a beidegzés, hogy két nő arcába nem finghatok, bár egyre biztattak.
- Már kifelé jövünk - nyugtatott a doktornő - nagyon ügyes volt, eljutottunk a vakbélig!
Lassan jött kifelé a műszer. Akkor vettem csak észre, hogy nézhettem volna akár az egészet élőben a monitoron, bár nekem a belem belülről nem sokat mondott.
- Melyik ebből a polip? - tudakoltam a doktornőtől - sose láttam így magam.
- Nincs polip egyáltalán! A végbélszakasz körkörösen fekélyes, gyulladt. Nézze csak! Valamilyen fertőzése van.
Néztem, de szart se láttam. Ha azt mondják: nyelőcső, azt is elhittem volna.
Amikor kicsúszott a műszer vége is, piszok hosszút fingtam. Totál kínos volt, de nem akadtak fenn rajta, tette mindkét nő a dolgát.
- Azzal a törlővel letisztogathatja magát - célzott valamire az asszisztens, de nem voltam képben. Feküdtem, és vártam.
- Végeztünk! Felkelhet. Öltözhet is akár. A törlőt bedobhatja a sárga szemetesbe. Abba, ni!
Néztem, de nem láttam semmit, tompa voltam, mint egy hipnotizált.
Kint leültem a váróban, és kezdett helyreállni bennem a világkép. Túl vagyok rajta, kibírtam, nem is volt annyira rettenetes. megnéztem az órát: 30 perc, annyi volt összesen, megesküdtem volna, hogy órákig tartott.
Bementem a mosdóba, fingottam percekig, csillapodott végre a nyomás. Láttam, véres a papír, beraktam a gatyámba pár zsebkendőt.
Üldögéltem még egy darabig. Kihozták közben a papírjaim, most már kezdtem érteni a beszédet is. Vettek pár szövetmintát, 10 munkanap, és kész, akkor menjek, és megbeszéljük a folytatást.
Eredetileg úgy gondoltam, hogy taxit hívok. Gond nélkül kijutottam a kórház bejáratáig, megállapítottam, hogy ez a metróig már a fele táv. Spórolok, nem luxusolok taxival, amikor a metró is jár.
Éreztem, hogy az alkalmi, zsebkendőkből hajtogatott tampon a járás ütemére felfelé gyalogol. benyúltam, visszaigazítottam a nyílt utcán, de nem háborodott fel senki. Éhes voltam, és felszabadult: ma este enyém a világ.
Semmi kaja nem volt otthon, Venni kell valamit, holnap ünnep, meghalok éhen, enni muszáj.
Vettem egy grillcsirkét, hozzá meg ketcupot, mert kifogyott az is. Megkívántam a befőttet is: vettem egy cseresznyét, egy barackbefőttet, meg egy szilvát. kenyeret, gyönyörűt, meg szőlőt. Ha éhesen megyek a boltba, eszetlenül vásárolok.
Siettem haza: fingani kellett, a betétem a trikó alatt a hátamra csúszott, és meg akartam enni mindent. Már 40 órája koplalok.
Egy csirkecombig jutottam. Éreztem, elnyom rögtön az álom. Visszacsavartam a három befőttre a tetőt, elraktam a csirkét, a kenyeret meg a szőlőt. Alhatok nyugodtan, jön most tíz munkanap pauza.

2014. augusztus 17., vasárnap
Dr. Rapid
Azt már megtanultam, hogy minden rosszban ott van valahol a jó, csak fordítva kell nézni.
A nyóckeres doktornéni nagyon jót tett velem, hogy összeijedte magát, mert akinek a nyakába varrt, az már úgy ránézésre is roppant megnyerő személy.
Mondta, menjek be hozzá délre - nem is váratott sokat. Megnézte a papírjaim, kérdezett ezt - azt, nem telefonált senkinek közben, hanem rám figyelt, érdekelte, amit válaszolok. Megkérdezte: homoszexuális vagyok? - valami elejtett segghasználhatósági mondatom kapcsán.
- Keresek magának valami időpontot, aztán megcsináljuk a kolonoszkópiát. Felírok egy gyógyszert: ezt az előírásnak megfelelően kell használnia a megelőző napon. Fosni fog egész nap, semmit ne egyen. Van valami halaszthatatlan programja, munkája, ami befolyásolná?
- Semmi nincs, ez most a fő programom. Jó lenne, ha még a tanévkezdet előtt túlesnék rajta, de hát ez csak ábrándozás.
- Tanít talán? Mit? Kicsiket? Jaj, de aranyos...
Közben nekilátott a receptem megírni. Már félig kész volt, amikor hirtelen fölkapta a fejét.
- Dehogy írom meg ezt a receptet magának... A múltkor egy úr lemondott a kolonoszkópiáról, és itt hagyta a fosatós gyógyszerét.
Kotorászott egy dobozban, és elém pakolt egy dobozkát.
- Tessék, használja egészséggel! Ezzel is megspórolt cirka 3 ezret. Most még a vérvételt intézze el, tessék, itt a papír hozzá. Addig én nézek magának valami időpontot.
- A kolonoszkópiát altatásban végzi? - tudakoltam, mert ez egy fontos kérdés.
- Altatóorvost nem tudok egyeztetni, de elkábítom én magát, semmire sem fog emlékezni. Végig kell nézni e teljes szakaszt, mert ahol egy van, ott akadhat több is. Amit sikerül, azt le is szedem. Nem láthatom előre, mit találok: az is lehet, hogy ez egy ambuláns beavatkozás lesz, az is lehet, hogy bent kell maradnia megfigyelésre, ha nagyon vérzik.
- Kávét ihatok a koplalós-fosatós napon?
- Persze, nyugodtan! Akár sörözhet is, csak enni ne egyen.
A vérvétel a várakozással együtt se lett több 10 percnél. Már a mosdóból jöttem ki, amikor meglelt a doktornő, aki a váróban rám vadászott.
- 21-én várom!
Csak kifelé esett le, hogy ez már a jövő hét, 5 nap sincs addig. Egy merő izgalom vagyok.

Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)