2011. június 23., csütörtök

Cigányút

A tantestületin állt a levegő. Találgattunk egy darabig, mire föl a rendkívüli. Nem szokott az ilyen jót hozni. Egyik kotnyeles kollégám kiszagolta, hogy felmondás lesz: valamiért beszaladt az irodába, és elkapott egy szófoszlányt.
Fülledt meleg, levegő alig, várás és találgatás.
Hirtelen megjelent Klári, belerobbant a csendbe.
- Legalább nektek nem kell reszketnetek, engem rúgnak ki! Most közölték velem az irodában!- tört ki ideges zokogásban.
Levágta magát a helyére, reszkető kézzel ide-odapakolászott, cél nélkül.
- Hétfői nappal ki vagyok rúgva! Csak tudnám, miből élek?! Hova kellek 54 évesen?! Mindezt annak a rohadt TÁMOP-nak köszönhetem! - összefogott egy paksamétát, és dühösen az asztalra vágta. - Ha nem megyek bele, hogy az ötödikes rohadékokat tanítsam tanítói végzettséggel, akkor most elsős lennék, és nem én lennék lapáton! Jaj, de jó, baszhatom a 270 óra idei továbbképzésemet! Kapva-kapnak értem, ha állást keresek! Jaj, de jó, a hétfői továbbképzésre már nem kell mennem! Keressük a jót, egy már máris van! - hisztérikusan felnevetett. Akkurátusan lehúzott 30 órát a 270-ből, és elégedetten szemlélte a 240-et. Aztán megint zokogott. Amúgy se volt rendben idegileg, ez meg most alaposan rátett.
Aranka jött be, megállt, és gipszelt kezével csendet intett:
- Búcsúzom tőletek, nem hosszabbítják meg a szerződésem. Elhatároztam, nem fogok sírni, mert szeretlek titeket. 2 évig voltam munka nélkül, elárverezték a házam, igazán mélyről jöttem ide közétek. Csodálatosak vagytok mind, nagyon szerettem itt lenni köztetek. Most megint írhatok 200 pályázatot, megint nélkülözhetek, csak nem tudom, szegény ápolásra szoruló édesanyám miből tartom el - csuklott el a hangja. - Ha sikerül, elmegyek ebből az országból, és ti is menjetek el, ha tehetitek! Bárhova, akárhol többre nézik az embert, és szedjétek meg magatokat, és szüljetek rengeteg gyereket! Itt nem becsülnek senkit, semmibe sem néznek. A villamoson is tegnap, két szatyorral, gipszelt kézzel megkértem két fiatalembert, hogy adja át valamelyikük a helyét. Az egyik felállt, a másik meg se mozdult, csak fokhegyről vetette oda, kérhettem volna szebben is. Elmegyek most bébiszitternek, mert imádom a gyerekeket, gyerekek nélkül nem vagyok el... Nagyon sajnálom, hogy lemondtam a kevéske pénzemről a magánnyugdíjpénztárban, mert nem lesz nyugdíjam, és nektek sem lesz! Kicsalták tőlem, az én pénzemből ne törlesszenek államadósságot, rohadt fidesz!
Alig lehetett érteni a végén a sírásától, amit mondott. Hogy szeret bennünket. Hogy szóljunk, ha tudunk valahol könyvtáros állást. Hogy őrizzük meg őt emlékünkben.
Margit be sem jött a tanáriba, az íróasztala mellett sírdogált. Neki már rutinja van az itteni kirúgásban: létszám okok miatt már 3-szor rakták ki és vették vissza, lecsökkentették felére a fizetését majd kinevezték vezető óvónőnek, liftezett már eleget itt.
Arankát nagyon sajnáltam, hihetetlenül kedves ember. Klárit nem szerettem, olyan, mint tüske a talpban, de megrendítő, amin most átmegy.
Senki nem pusmogott, mindenkinek az arcán, vagy a gyomrában ott a döbbenet.
Ez a lapát akármelyikünknek áll.
Nincs pénz, kevés a gyerek.
A fenntartó se tarthat fenn a semmiből.
Rohadt világ ez.

1 megjegyzés:

  1. nagyon megrázó, átérzem a helyzetüket, talán saját tapasztalat nélkül is ezt tenném, de velem 3,5 éve történt meg, hogy egy szerdán közölték, hogy hétfőn már nem kell mennem, (15 év után), a férjemet meg ma 1 perc alatt küdték nyugdíjba 35 éves ugyanabban az iskolában való tanítás után, csak úgy félvállról...Szerencsére én egy sokkal jobbat találtam, de tudom, hogy nem mindenkinek sikerül és rettenetes az a kiszolgáltatott megalázott állapot, amikor elküldik az embert. Ha tanácsolhatom, Arankát fel kéne néha hívni, biztos jól esne neki és legalább lelkileg segítene neki a beszélgetés, érdeklődés, együttérzés

    VálaszTörlés