Egyik éjjel SMS-t kaptam M-tól, hogy itthon van a messzi idegenből, akarom-e látni.
Akartam, és féltem akarni, így eljátszottam magamnak, hogy nem vagyok már ébren, tulajdonképpen alszom, holnap meg el lehet már felejteni a választ.
Csak 2 nap múlva reagáltam az üzenetére, de akkor már Bulgária felé utazott.
Ma hazaért.
Üzent újra.
Hogy átmegyek-e hozzá.
Meg is csörgetett, hogy ne aludjak délután 1-kor a telefonon.
Megmondtam neki.
HIV pozitív lettem, mióta nem látott.
Csönd, csak csönd, csak csönd.
Aztán azt mondta: hidd el, nagyon sajnálom.
Mondtam:
engem
nem
kell,
saját magát sajnálja,
22 évesen több a szavatossága,
mint nekem.
Jó egy éve, amikor utoljára szeretkeztünk, nem voltam még fertőzött.
Miattam nem kell aggódnia.
Vigyázzon magára.
Hogy ne járjon így.
Elköszöntem.
Örök ködbe veszik
összes csigolyája
a születésnapi tetoválásával,
tüzével,
bőre hamvával,
nyálkahártyáink összeforrasztásával.
Múlttá vált ez is.
De kár.
2009. augusztus 20., csütörtök
2009. augusztus 15., szombat
N.
Tegnap belebotlottam N.-ba.
Nem láttam már talán 2-3 éve.
Tudtam, hogy nem szűntem meg szeretni, de valahogy más, ha nem látom.
Azóta valami szorít.
Eszembe jutott megint, hogy szerethetetlen vagyok.
Meg az is, hogy haragszom rá, de ez mára valahogy erőtlenné vált, inkább csak izomból tudom.
Megmondtan neki, hogy pozitív lettem.
"Sajnálom."
"Sajnálom"
- mondta.
Meghalt az anyja két éve.
Felkavart.
Nem láttam már talán 2-3 éve.
Tudtam, hogy nem szűntem meg szeretni, de valahogy más, ha nem látom.
Azóta valami szorít.
Eszembe jutott megint, hogy szerethetetlen vagyok.
Meg az is, hogy haragszom rá, de ez mára valahogy erőtlenné vált, inkább csak izomból tudom.
Megmondtan neki, hogy pozitív lettem.
"Sajnálom."
"Sajnálom"
- mondta.
Meghalt az anyja két éve.
Felkavart.
2009. augusztus 9., vasárnap
Azték kávé pácban
A kávézóban a sok flancos nevű kávé közül L. ízlésére bíztam magam. Meglepő volt a a számban keveredő csoki - csili - kávé ízkontrasztja, és ihlető.
Recept következik.
Hozzávalók:
- pác
- csirke
- házasodós meleg pár
- demonstráció
- BKV-bérlet hiánya
- lustaság
- étvágy
A hűtőben egy napja dekkolt egy rakás csirkecomb, minden ajtónyitáskor megfenyegetve, hogy megromlik, ha azonnal nem teszek vele valamit.
Egy kevés olajba elkevertem borsot, fahéjat, csilit, dijoni mustárt, kb. egy kávéskanálnyit mindből. Belehempergettem a combokat, a maradékot rátapicskoltam a húsra, és befóliázva a hűtőbe dugtam.
Aztán elmentem az esküvőre, vagy mire.
PB és AR már jó ideje együtt élő meleg pár. Elhatározták, hogy egybekelnek, élve az összeregisztrálási lehetőséggel.
Szép szertartás volt, bár borsódzok a ceremóniáktól. Örömmel láttam T. barátom, aki a saját lábán jött el az esküvőre (ki kell még a jó szót találni helyette). T. épp PB kitartó akciózásának köszönheti az életét. Ha PB nem mozgat meg minden követ másfél éve, hogy műtsék már meg végre T-t, akkor ma már nem lehetne köztünk.
T. barátom rákbeteg volt, és AIDS beteg ráadásul. A László kórházban nem foglalkoztak vele, azt javasolták, hogy agyonmorfiumozzák, hogy ne érezze: FÁJ! Orvosokat kerestünk és találtunk, akik fogadták, új reménysugarakat gyújtva. Bonyolult műtét várt rá, team kellett hozzá, de hol az aneszteziológus, hol a takarítónő mondott rá nemet - mindenhonnan visszadobták a Lászlóba. Irgalmatlan fájdalmai voltak, az utolsó 4 hónapban ülni sem tudott már, nemhogy a maga érdekei után járni. Aztán a betegjogi képviselő, az Eü. Minisztérium, a Betegbiztosítási Felügyelet és a TASZ közbenjárására hajlandóak voltak DeNegri sebész "sebészeti beavatkozást nem igényel" döntését felülírni, és kiműtötték a daganatát végre. Most itt van, másfél év telve, 90 kilósan megint, a saját lábán, meghatottan vigyorogva.
Az anyakönyvvezető kellemes csalódás volt, a násznép gyakorlatlan és rakoncátlan.
Hazatérve a csirke várt, meg egy demonstráció a város túlsó csücskén. Lelőtt izraeli meleg aktivistákra hívtak emlékezni. BKV- bérletem nincs, nem telik rá, annyiszor kell átszállni, hogy az oda-vissza 6 BKV jegy, 1800 Ft. Bicajjal messze van, hegynek föl, nem ártana, mert 70 kiló fölé híztam, de lusta vagyok. Meg oda lenne az este, a csirke potyára a pácban.
Inkább öreg vagyok én már demonstrálni.
Bedugtam a sütőbe a húst, pont befért mellé egy keskeny tepsiben egy rakat újkrumpli. Csak úgy hajastul, de ez parasztos, biztos valami "csőben sült" lenne a trendy.
50 percig sült, az illata is kész orgazmus. Kiszedtem a húst, a megmaradt lét átrottyantottam tejszínnel, szósznak.
Isteni lett.
Nézegettem a hasam. Nem vagyok még mindenórás, de már úgy az ötödik-hatodik határán járok. Ilyen krapekot nem szednék már fel. Az tuti.
Recept következik.
Hozzávalók:
- pác
- csirke
- házasodós meleg pár
- demonstráció
- BKV-bérlet hiánya
- lustaság
- étvágy
A hűtőben egy napja dekkolt egy rakás csirkecomb, minden ajtónyitáskor megfenyegetve, hogy megromlik, ha azonnal nem teszek vele valamit.
Egy kevés olajba elkevertem borsot, fahéjat, csilit, dijoni mustárt, kb. egy kávéskanálnyit mindből. Belehempergettem a combokat, a maradékot rátapicskoltam a húsra, és befóliázva a hűtőbe dugtam.
Aztán elmentem az esküvőre, vagy mire.
PB és AR már jó ideje együtt élő meleg pár. Elhatározták, hogy egybekelnek, élve az összeregisztrálási lehetőséggel.
Szép szertartás volt, bár borsódzok a ceremóniáktól. Örömmel láttam T. barátom, aki a saját lábán jött el az esküvőre (ki kell még a jó szót találni helyette). T. épp PB kitartó akciózásának köszönheti az életét. Ha PB nem mozgat meg minden követ másfél éve, hogy műtsék már meg végre T-t, akkor ma már nem lehetne köztünk.
T. barátom rákbeteg volt, és AIDS beteg ráadásul. A László kórházban nem foglalkoztak vele, azt javasolták, hogy agyonmorfiumozzák, hogy ne érezze: FÁJ! Orvosokat kerestünk és találtunk, akik fogadták, új reménysugarakat gyújtva. Bonyolult műtét várt rá, team kellett hozzá, de hol az aneszteziológus, hol a takarítónő mondott rá nemet - mindenhonnan visszadobták a Lászlóba. Irgalmatlan fájdalmai voltak, az utolsó 4 hónapban ülni sem tudott már, nemhogy a maga érdekei után járni. Aztán a betegjogi képviselő, az Eü. Minisztérium, a Betegbiztosítási Felügyelet és a TASZ közbenjárására hajlandóak voltak DeNegri sebész "sebészeti beavatkozást nem igényel" döntését felülírni, és kiműtötték a daganatát végre. Most itt van, másfél év telve, 90 kilósan megint, a saját lábán, meghatottan vigyorogva.
Az anyakönyvvezető kellemes csalódás volt, a násznép gyakorlatlan és rakoncátlan.
Hazatérve a csirke várt, meg egy demonstráció a város túlsó csücskén. Lelőtt izraeli meleg aktivistákra hívtak emlékezni. BKV- bérletem nincs, nem telik rá, annyiszor kell átszállni, hogy az oda-vissza 6 BKV jegy, 1800 Ft. Bicajjal messze van, hegynek föl, nem ártana, mert 70 kiló fölé híztam, de lusta vagyok. Meg oda lenne az este, a csirke potyára a pácban.
Inkább öreg vagyok én már demonstrálni.
Bedugtam a sütőbe a húst, pont befért mellé egy keskeny tepsiben egy rakat újkrumpli. Csak úgy hajastul, de ez parasztos, biztos valami "csőben sült" lenne a trendy.
50 percig sült, az illata is kész orgazmus. Kiszedtem a húst, a megmaradt lét átrottyantottam tejszínnel, szósznak.
Isteni lett.
Nézegettem a hasam. Nem vagyok még mindenórás, de már úgy az ötödik-hatodik határán járok. Ilyen krapekot nem szednék már fel. Az tuti.
Hátrányos helyzet
Amikor eL-t viszontagságos gyerek- és kamaszkorommal szórakoztattam, szomorúan maga elé nézett:
- Nekem nincs semmi hasonló történetem.
- Miért? Mintagyerek voltál?
- Igen, az - látszott, roppant röstelli a dolgot.
- Éltanuló, sikeres fiatal, mintaszülőkkel?
Csak bólogatott, beletörődőn.
- Testvéred volt legalább?
- Nem, az se - ingatta a fejét.
- Akkor ki vert?
- Hát, senki.
Szívből sajnáltam szegényt. Baromi unalmas lehetett optimális körülmények közt felnőni. Kész csoda, hogy el nem kallódott annak idején.
- Nekem nincs semmi hasonló történetem.
- Miért? Mintagyerek voltál?
- Igen, az - látszott, roppant röstelli a dolgot.
- Éltanuló, sikeres fiatal, mintaszülőkkel?
Csak bólogatott, beletörődőn.
- Testvéred volt legalább?
- Nem, az se - ingatta a fejét.
- Akkor ki vert?
- Hát, senki.
Szívből sajnáltam szegényt. Baromi unalmas lehetett optimális körülmények közt felnőni. Kész csoda, hogy el nem kallódott annak idején.
2009. augusztus 6., csütörtök
A köz érdekében
Bé a legkitartóbb ismerősöm. Most évfordulózhattunk (volna): épp 4 éve jár hozzám. Ez igazán szép teljesítmény, pláne, ha figyelembe veszem, hogy ő nem is meleg, nem is bi, csak úgy jön, megszokásból, lelkesen.
Amióta pozitív vagyok, kinevezte magát hangulatfelelőssé. Hozott már filmeket, rávett a honfoglalózásra, bölcselkedett, ha egyikhez se volt kedvem. Nem mert hozzám nyúlni egy darabig. Reménykedett - hátha ő megúszta - ez kitöltötte minden gondolatát, szexelni se volt kedve. Most se tudja, mi van, mert kapott már egy pozitív, aztán meg egy negatív tesztet. Küldtem volna Nellihez, de odázza a bizonyosságot egyre.
Reggel alig másztam ki az ágyból, már keresett. Nyúzott voltam az éjszakától, kapkodni is utálok reggel. Kell kávé, meg cigi hozzá, meg keresztbetettlábas elmélkedés.
- Nem vagyok még ébren! - néztem a kitartóan rezgő telefonra, és idilli babérleveles krumplilevesen járt az eszem.
Tejföllel.
De nem lehetek pökhendi vele. Becsüljem, hogy jönni akar. Ki tudja, milyen éhkopp jöhet még az életembe... Itt volt kedden. Jött volna tegnap is, de leráztam, nem tehetem minden nap... Nincs addig krumplileves, mert a farkamon jár az esze, lelkesednem kell a videóin, amire veri, kell egy magömlést produkálnom, hogy elégedett legyen, és megdicsérnem hetvenhárom bögyösmacát, akiknek tőlem irkál leveleket.
Mint egy szolgáltató vállalat. Csak most épp semmi lelkesedésem szolgáltatni.
De be kellett adnom a derekam.
Összehúzta a függönyöket, hogy ne járjon a levegő, le akarta engedni a redőnyt, hadd higgyem, hogy megint este van, de aggódott így is, be ne lásson valaki. Aztán kereste a felesége - cseréljünk pózt, mert fáj neki - hívta a titkárnője - kereste egy üzletfele - inkább megint úgy, mint az előbb - csupa meghitt pillanat.
Egy újabb telefon után összekapta magát, és elvágtatott. Örültem, hogy munkaidőben van, mert lesz így legalább krumplileves.
Nincs itthon tejföl - konstatáltam. Végigsuhant az agyamon, mikre nincs már időm ma sem.
A pénztárhoz álltam sorba, amikor újra csörgetett: - Fölmehetek?
Mint egy munkahelyen. Ki se mozdulhat az ember reggeltől estig, végig szopás meg baszogatás, cigizni csak a szünetekben lehet.
Amióta pozitív vagyok, kinevezte magát hangulatfelelőssé. Hozott már filmeket, rávett a honfoglalózásra, bölcselkedett, ha egyikhez se volt kedvem. Nem mert hozzám nyúlni egy darabig. Reménykedett - hátha ő megúszta - ez kitöltötte minden gondolatát, szexelni se volt kedve. Most se tudja, mi van, mert kapott már egy pozitív, aztán meg egy negatív tesztet. Küldtem volna Nellihez, de odázza a bizonyosságot egyre.
Reggel alig másztam ki az ágyból, már keresett. Nyúzott voltam az éjszakától, kapkodni is utálok reggel. Kell kávé, meg cigi hozzá, meg keresztbetettlábas elmélkedés.
- Nem vagyok még ébren! - néztem a kitartóan rezgő telefonra, és idilli babérleveles krumplilevesen járt az eszem.
Tejföllel.
De nem lehetek pökhendi vele. Becsüljem, hogy jönni akar. Ki tudja, milyen éhkopp jöhet még az életembe... Itt volt kedden. Jött volna tegnap is, de leráztam, nem tehetem minden nap... Nincs addig krumplileves, mert a farkamon jár az esze, lelkesednem kell a videóin, amire veri, kell egy magömlést produkálnom, hogy elégedett legyen, és megdicsérnem hetvenhárom bögyösmacát, akiknek tőlem irkál leveleket.
Mint egy szolgáltató vállalat. Csak most épp semmi lelkesedésem szolgáltatni.
De be kellett adnom a derekam.
Összehúzta a függönyöket, hogy ne járjon a levegő, le akarta engedni a redőnyt, hadd higgyem, hogy megint este van, de aggódott így is, be ne lásson valaki. Aztán kereste a felesége - cseréljünk pózt, mert fáj neki - hívta a titkárnője - kereste egy üzletfele - inkább megint úgy, mint az előbb - csupa meghitt pillanat.
Egy újabb telefon után összekapta magát, és elvágtatott. Örültem, hogy munkaidőben van, mert lesz így legalább krumplileves.
Nincs itthon tejföl - konstatáltam. Végigsuhant az agyamon, mikre nincs már időm ma sem.
A pénztárhoz álltam sorba, amikor újra csörgetett: - Fölmehetek?
Mint egy munkahelyen. Ki se mozdulhat az ember reggeltől estig, végig szopás meg baszogatás, cigizni csak a szünetekben lehet.
Szégyen
Két éve egy régi barátom lakodalmán vettem részt.
András maga volt a két lábon járó erotika. Fogott magának egy német palit, kiköltözött hozzá, úgyis az volt a dédelgetett álma, hogy külföldön legyen buzi. Amikor Németországban lehetővé vált összeregisztrálni (hülye szó a házasság helyett), egybekeltek. A ceremónia kint volt, a buli meg itthon, mert a német rokonság kíváncsi lett a tsicos-gulasch rokonságra, meg hogy honnan sarjadzott ki az ifjú "ara".
Ez volt az első meleg lakodalom, amin részt vettem.
A német rokonság meglepett: eljöttek vagy negyvenen. Kicsik, nagyok, tolószékes tante, kedvesek voltak és közvetlenek, na meg boldogok, mert örültek az ifjú pár boldogságának. A lakodalom András szülővárosában volt, és torokszorító volt tudomásul venni, hogy a német pereputty keresztülutazta fél Európát, hogy megünnepeljék annak boldogságát, akit szerettek, Andrásnak pedig csak édesanyja jött el. Meg mi, pár barát Pestről. Az apja "nem ért rá". A testvérinek épp "fontos dolga volt". Senki, senki, csak az anyja, egyedül.
Fiatal, csinos nő, egy fotelben ülve fogadott, lábra sem tudott állni az izgatottságtól. Arcán kétségbeesett, rémült vigyor, mint akit űznek. Takargatta a takargathatatlant, hálás volt, hogy legalább mi elmentünk.
Közénk ült - nem tudott németül a násznéppel kommunikálni - de velünk se beszélgetett, annyira görcsben volt.
Amikor rázendített a cigányzenekar, egyikünk táncba vitte, hogy oldódjon kínja. Kétségbe esve állt fel, odalett a közénkbújás mimikrije, láthatóvá vált. Két lépés után összepisilte magát, galambszürke nadrágján virított a hatalmas, terjedő sötét folt.
Úgy tett, mintha észre se venné.
A násznép is úgy tett, mintha nem látná a szembeütközőt.
Iszonyú szégyenben volt, ahhoz képest nem számított az összehugyozás már.
Mert napnál világosabb volt, hogy cserbenhagyta a saját családja Andrást.
Mert ő fogja hallgatni hetekig a gúnyolódást: jó kis lagzi, az egyik csíra buzi, a másik meg ratyi, hát még ilyet -
Ezen gondolkodtam mákdarálás közben. Meg anyámon. Hogy ő miért hagyott cserben.
Mondhatnám, hogy agyalágyult, vagy erőtlen, de nem ezek az igazi okok.
Szégyellt.
És szégyellte magát.
Hogy ilyen a gyereke.
Buzi és családelhagyó.
Hogy legyen így büszke rokon?
Attól még, hogy nem tartom magam szégyellnivalónak, ő még szégyellhet szabadon.
Mert ő él abban a rokoni - ismerősi hálóban, ahol nem divat a tolerálás.
Megvan neki a maga szégyellnivalója, nem bír el még egy púpot hozzá.
A szégyen lehet a rosszapa-komplexusom gyökere is. Hogy nem lehetek olyan apa, akire fel lehet vágni, mert akárhány érv szólna mellettem, ott lenne mellette a "de buzi".
Igaz, hogy ezt sose hallottam tőle, magam gondolom, de hát ettől komplexus a komplexus.
A szégyen a viszonyom a HIV-hez is.
Szégyen,
hogy elkaptam,
nekem
nem
illett
volna igazán.
Szarok rá, hogy gyógyíthatatlan, tojok rá, hogy mikkel jár.
A négy fal között elvagyok vele.
Ettől szeretem mostanában a magányt.
Ettől falazom be magam a HIV pozitív gettómba.
Pozitívak közt nincs rajtam a szégyen-nyomás.
András maga volt a két lábon járó erotika. Fogott magának egy német palit, kiköltözött hozzá, úgyis az volt a dédelgetett álma, hogy külföldön legyen buzi. Amikor Németországban lehetővé vált összeregisztrálni (hülye szó a házasság helyett), egybekeltek. A ceremónia kint volt, a buli meg itthon, mert a német rokonság kíváncsi lett a tsicos-gulasch rokonságra, meg hogy honnan sarjadzott ki az ifjú "ara".
Ez volt az első meleg lakodalom, amin részt vettem.
A német rokonság meglepett: eljöttek vagy negyvenen. Kicsik, nagyok, tolószékes tante, kedvesek voltak és közvetlenek, na meg boldogok, mert örültek az ifjú pár boldogságának. A lakodalom András szülővárosában volt, és torokszorító volt tudomásul venni, hogy a német pereputty keresztülutazta fél Európát, hogy megünnepeljék annak boldogságát, akit szerettek, Andrásnak pedig csak édesanyja jött el. Meg mi, pár barát Pestről. Az apja "nem ért rá". A testvérinek épp "fontos dolga volt". Senki, senki, csak az anyja, egyedül.
Fiatal, csinos nő, egy fotelben ülve fogadott, lábra sem tudott állni az izgatottságtól. Arcán kétségbeesett, rémült vigyor, mint akit űznek. Takargatta a takargathatatlant, hálás volt, hogy legalább mi elmentünk.
Közénk ült - nem tudott németül a násznéppel kommunikálni - de velünk se beszélgetett, annyira görcsben volt.
Amikor rázendített a cigányzenekar, egyikünk táncba vitte, hogy oldódjon kínja. Kétségbe esve állt fel, odalett a közénkbújás mimikrije, láthatóvá vált. Két lépés után összepisilte magát, galambszürke nadrágján virított a hatalmas, terjedő sötét folt.
Úgy tett, mintha észre se venné.
A násznép is úgy tett, mintha nem látná a szembeütközőt.
Iszonyú szégyenben volt, ahhoz képest nem számított az összehugyozás már.
Mert napnál világosabb volt, hogy cserbenhagyta a saját családja Andrást.
Mert ő fogja hallgatni hetekig a gúnyolódást: jó kis lagzi, az egyik csíra buzi, a másik meg ratyi, hát még ilyet -
Ezen gondolkodtam mákdarálás közben. Meg anyámon. Hogy ő miért hagyott cserben.
Mondhatnám, hogy agyalágyult, vagy erőtlen, de nem ezek az igazi okok.
Szégyellt.
És szégyellte magát.
Hogy ilyen a gyereke.
Buzi és családelhagyó.
Hogy legyen így büszke rokon?
Attól még, hogy nem tartom magam szégyellnivalónak, ő még szégyellhet szabadon.
Mert ő él abban a rokoni - ismerősi hálóban, ahol nem divat a tolerálás.
Megvan neki a maga szégyellnivalója, nem bír el még egy púpot hozzá.
A szégyen lehet a rosszapa-komplexusom gyökere is. Hogy nem lehetek olyan apa, akire fel lehet vágni, mert akárhány érv szólna mellettem, ott lenne mellette a "de buzi".
Igaz, hogy ezt sose hallottam tőle, magam gondolom, de hát ettől komplexus a komplexus.
A szégyen a viszonyom a HIV-hez is.
Szégyen,
hogy elkaptam,
nekem
nem
illett
volna igazán.
Szarok rá, hogy gyógyíthatatlan, tojok rá, hogy mikkel jár.
A négy fal között elvagyok vele.
Ettől szeretem mostanában a magányt.
Ettől falazom be magam a HIV pozitív gettómba.
Pozitívak közt nincs rajtam a szégyen-nyomás.
2009. augusztus 3., hétfő
Holtomiglan-holtodiglan
Késtünk, természetesen, ez családi átok, leányágon öröklődik, anyósom az apja temetését is lekéste. Most nem volt nagy ügy, feleségem rokonai érkeztek úgyis utolsónak.
Feszengtem. Menyasszony-vőlegény-örömapák-örömanyák volt az ültetési rend. Talán 8-10 éve ültem utoljára a feleségem mellett, aztán itt, a kirakatban... de senki se jött oda, hogy deutálomabuzikat.
A lakodalom baromira heteró műfaj, idegenül éreztem magam jó ideig. Az ismerősök "tapintatosan" nem tettek fel mi van veled kérdést - tarthattak tőle, hogy megmondom - így nagyon beszélgetős téma se akadt. Üvöltött a zene, csak ordítva lehetett kommunikálni, de leves - hús - rétes idejére legalább csendben maradtak.
A menyem gyönyörű: sudár alkat, karcsú derék, hattyúnyak, gesztenyeszín haja a lábszárát veri máskor, de most kontyban a fején. Van ízlése a gyereknek - nyugtázom, és szerencséje is: párja úgy néz rá, mint egy istenre, 7 éve egyhúzomban. Ennyi idő alatt csak 2 hónapig voltak egymástól távol, amikor a fiam kiküldték Amerikába, de nem bírta a nélkülözést, és utána ment az utolsó hónapra. Anyósa jó fej, apósa meg, mint a 3 lányos családapák, alig várta, hogy végre legyen valaki, akit megtaníthat horgászni-szerelni-politizálni.
Hagyományűzés folyt, búcsúztatóval, kikérővel, érzelmeket fölkavaróval. Amikor előttem állt a fiam, láttam, ráng az álla, elérzékenyült. nekem meg fölszakadt a rosszapa-komplexusom, átfutott, hogy miket nem tettem meg annak idején, amitől jóapa lehettem volna, és nekem is elfutotta a könny a szemem. A család nőtagjai állták a sarat, száraz szemmel, érdekesek vagyunk.
Drága dolog manapság szépnek lenni. Virágban, ruhában, puccparádéban százezrek - úgy éreztem magam, hogy apám is gróf volt, a fiam is az, csak én vagyok kocsis.
Az egyházi esküvő ökonomikus volt, egy gitározó katolikus és egy mindenórás evangélikus pappal. Soknak találtam benne a térítést, de megható volt, hogy fiam gyerekkori barátai eljöttek egyet gitározni négyen. Az ötödikük hiányzott, meghalt 18 évesen, váratlanul.
A polgári esküvő az eddigi legunalmasabb volt, amit átéltem, de utána koccintás, összecsókolt mindenki mindenkit (hehe, ha tudnák rólam), lekerülhetett végre a zakó, nem fojtogatott tovább a nyakkendő, lazult az etikett. Rájöttem, hogy ismerem még a 30 évvel ezelőtti dalokat, táncolni is tudok. Kibírtam, bravó.
Feszengtem. Menyasszony-vőlegény-örömapák-örömanyák volt az ültetési rend. Talán 8-10 éve ültem utoljára a feleségem mellett, aztán itt, a kirakatban... de senki se jött oda, hogy deutálomabuzikat.
A lakodalom baromira heteró műfaj, idegenül éreztem magam jó ideig. Az ismerősök "tapintatosan" nem tettek fel mi van veled kérdést - tarthattak tőle, hogy megmondom - így nagyon beszélgetős téma se akadt. Üvöltött a zene, csak ordítva lehetett kommunikálni, de leves - hús - rétes idejére legalább csendben maradtak.
A menyem gyönyörű: sudár alkat, karcsú derék, hattyúnyak, gesztenyeszín haja a lábszárát veri máskor, de most kontyban a fején. Van ízlése a gyereknek - nyugtázom, és szerencséje is: párja úgy néz rá, mint egy istenre, 7 éve egyhúzomban. Ennyi idő alatt csak 2 hónapig voltak egymástól távol, amikor a fiam kiküldték Amerikába, de nem bírta a nélkülözést, és utána ment az utolsó hónapra. Anyósa jó fej, apósa meg, mint a 3 lányos családapák, alig várta, hogy végre legyen valaki, akit megtaníthat horgászni-szerelni-politizálni.
Hagyományűzés folyt, búcsúztatóval, kikérővel, érzelmeket fölkavaróval. Amikor előttem állt a fiam, láttam, ráng az álla, elérzékenyült. nekem meg fölszakadt a rosszapa-komplexusom, átfutott, hogy miket nem tettem meg annak idején, amitől jóapa lehettem volna, és nekem is elfutotta a könny a szemem. A család nőtagjai állták a sarat, száraz szemmel, érdekesek vagyunk.
Drága dolog manapság szépnek lenni. Virágban, ruhában, puccparádéban százezrek - úgy éreztem magam, hogy apám is gróf volt, a fiam is az, csak én vagyok kocsis.
Az egyházi esküvő ökonomikus volt, egy gitározó katolikus és egy mindenórás evangélikus pappal. Soknak találtam benne a térítést, de megható volt, hogy fiam gyerekkori barátai eljöttek egyet gitározni négyen. Az ötödikük hiányzott, meghalt 18 évesen, váratlanul.
A polgári esküvő az eddigi legunalmasabb volt, amit átéltem, de utána koccintás, összecsókolt mindenki mindenkit (hehe, ha tudnák rólam), lekerülhetett végre a zakó, nem fojtogatott tovább a nyakkendő, lazult az etikett. Rájöttem, hogy ismerem még a 30 évvel ezelőtti dalokat, táncolni is tudok. Kibírtam, bravó.
Anyám
A délelőttöt anyámnak szántam. Családi esemény lesz, ilyenekre csak erőszakkal megy el, kéreti magát, ellenáll, játszmázik, nem látok át rajta. 77 éves, de fiatalon se volt egyszerű eset.
Most a macskáit gyenge érvnek tartotta - etetni kell, fiam - nem próbálkozott a secipőm - seharisnyám nótával sem. Azzal se, hogy nem tud enni ott, mert ott úri népek vannak.
Nem, egyikkel sem.
Most a 65 éves pufók özvegyasszony vált veszélyessé, mert képzeljem, bemászott hozzá kiszúrni a biciklikerekét, pedig semmi baja sem volt a keréknek már három éve, föl se szokott ülni, bot helyett kapaszkodik a kormányba, ha elcsoszog a boltba vagy a temetőbe néha. Nem hagyhatja most itt a házat őrizetlen, mert az a büdös kurva megint csinál valamit. Képzeljem, bedobott hozzá egy doboz bolhát is, amit az állatkereskedésben árulnak, csupa bolha lett a macskája mind. Hiába mondom, hogy a szárított vízibolha nem macskában szaporodik, ma meggyőzhetetlen.
Ráhagyom.
Rosszul is hall - vagy szelektíven? - a kellemetlen mondatokat nem érti, a cinikus megjegyzéseim, ha pusmogok is, hallja.
Szegény, nagyon megöregedett.
20 kilót fogyott fél év alatt. Az epéjét fájlalja hosszú ideje, de nem hagyja magát orvoshoz vinni. Nemcsak most: 7 éve sikerült utoljára elvinni szemorvoshoz, oda is csak erőszakkal, pedig injekciót se kapott.
Beszélgetni is nehéz vele. Megállít folyton, egy-egy személyt említve belekérdez: az ki? Válaszolok, maga elé néz, kutat az emlékeiben, fejét rázza, majd rábólint: ja. De gőze sincs, kiről beszélek.
Fáj látni.
Beszűkült a világa. Otthon talpal a tévé és a 25 macska közt, brazil szappanoperák lettek a családja, a Hírtévé a világ, rohadjon meg Gyurcsány meg a péhpofájú akárki. Néha a bolt, meg egy-egy temetés hoz valami újat - bár akik mostanában halnak, azokat alig-alig ismeri.
Látom, frizurát csináltatott. De nem akar jönni, nem, az Istennek sem.
Most igazodjak el.
Legalább az ebédre jöjjön el - próbálkozom. - A diplomaosztón úgyse volt.
- Meddig emlegeted még? - vág vissza. - Nem lehet megérteni, hogy rosszul voltam? Most se érzem magam sehogy. Nem megyek, nem mehetek! Majd elmegyek a templom elé, fiam. Bemenni úgyse merek, mert mi van, ha ott rosszul leszek? Most csak azért jöttél, hogy ezzel baszogass?
Békén hagyom, nem győzködöm. Tele a tököm a cirkuszával.
Higgadt maradtam látszólag, de görcsölt utána a gyomrom.
Nem jött el az esküvőre. Úgy éreztem, cserbenhagyott.
Másnap meglátogattam. Nem akartam, forrt bennem a méreg, de a lányom győzködött: leszek még én is vén gyagya, ne úgy fogjam föl, mintha komplett lenne. Meg tényleg, hátha történt vele valami.
Nem számított rám, viruló egészségben fogadott. Nem akartam hallgatni, miket hamukáz, meg se kérdeztem, miért nem jött el. Csak 300 m tőle a templom.
Jópofizott, kérdezgette, milyen volt az esküvő. Mondtam neki: tök mindegy, úgyse kíváncsi rá. Ha az lenne, megnézhette volna. Itt volt az orra előtt.
- Ezt meddig akarod az orrom alá dörgölni, fiam? - kérdezte sértetten.
- Nem sok gyerekem van, nem is sokszor nősülnek. Szóval, hallgathatja egy darabig.
Intettem azért neki, amint eltűntem az utcasarkon. Sose tudni, látom-e még.
Most a macskáit gyenge érvnek tartotta - etetni kell, fiam - nem próbálkozott a secipőm - seharisnyám nótával sem. Azzal se, hogy nem tud enni ott, mert ott úri népek vannak.
Nem, egyikkel sem.
Most a 65 éves pufók özvegyasszony vált veszélyessé, mert képzeljem, bemászott hozzá kiszúrni a biciklikerekét, pedig semmi baja sem volt a keréknek már három éve, föl se szokott ülni, bot helyett kapaszkodik a kormányba, ha elcsoszog a boltba vagy a temetőbe néha. Nem hagyhatja most itt a házat őrizetlen, mert az a büdös kurva megint csinál valamit. Képzeljem, bedobott hozzá egy doboz bolhát is, amit az állatkereskedésben árulnak, csupa bolha lett a macskája mind. Hiába mondom, hogy a szárított vízibolha nem macskában szaporodik, ma meggyőzhetetlen.
Ráhagyom.
Rosszul is hall - vagy szelektíven? - a kellemetlen mondatokat nem érti, a cinikus megjegyzéseim, ha pusmogok is, hallja.
Szegény, nagyon megöregedett.
20 kilót fogyott fél év alatt. Az epéjét fájlalja hosszú ideje, de nem hagyja magát orvoshoz vinni. Nemcsak most: 7 éve sikerült utoljára elvinni szemorvoshoz, oda is csak erőszakkal, pedig injekciót se kapott.
Beszélgetni is nehéz vele. Megállít folyton, egy-egy személyt említve belekérdez: az ki? Válaszolok, maga elé néz, kutat az emlékeiben, fejét rázza, majd rábólint: ja. De gőze sincs, kiről beszélek.
Fáj látni.
Beszűkült a világa. Otthon talpal a tévé és a 25 macska közt, brazil szappanoperák lettek a családja, a Hírtévé a világ, rohadjon meg Gyurcsány meg a péhpofájú akárki. Néha a bolt, meg egy-egy temetés hoz valami újat - bár akik mostanában halnak, azokat alig-alig ismeri.
Látom, frizurát csináltatott. De nem akar jönni, nem, az Istennek sem.
Most igazodjak el.
Legalább az ebédre jöjjön el - próbálkozom. - A diplomaosztón úgyse volt.
- Meddig emlegeted még? - vág vissza. - Nem lehet megérteni, hogy rosszul voltam? Most se érzem magam sehogy. Nem megyek, nem mehetek! Majd elmegyek a templom elé, fiam. Bemenni úgyse merek, mert mi van, ha ott rosszul leszek? Most csak azért jöttél, hogy ezzel baszogass?
Békén hagyom, nem győzködöm. Tele a tököm a cirkuszával.
Higgadt maradtam látszólag, de görcsölt utána a gyomrom.
Nem jött el az esküvőre. Úgy éreztem, cserbenhagyott.
Másnap meglátogattam. Nem akartam, forrt bennem a méreg, de a lányom győzködött: leszek még én is vén gyagya, ne úgy fogjam föl, mintha komplett lenne. Meg tényleg, hátha történt vele valami.
Nem számított rám, viruló egészségben fogadott. Nem akartam hallgatni, miket hamukáz, meg se kérdeztem, miért nem jött el. Csak 300 m tőle a templom.
Jópofizott, kérdezgette, milyen volt az esküvő. Mondtam neki: tök mindegy, úgyse kíváncsi rá. Ha az lenne, megnézhette volna. Itt volt az orra előtt.
- Ezt meddig akarod az orrom alá dörgölni, fiam? - kérdezte sértetten.
- Nem sok gyerekem van, nem is sokszor nősülnek. Szóval, hallgathatja egy darabig.
Intettem azért neki, amint eltűntem az utcasarkon. Sose tudni, látom-e még.
Előtte
Már nagyom elszoktam a vizsgahelyzetektől. Az ember tételt húz - a kérdések halmaza viszonylag ismert... de annyi minden közbejöhet. Az alkalom egyszeri: ha sikerül, természetes, de ha elcseszek valamit, annak sokáig ihatom a levét.
A fiam régóta jár a barátnőjével - heteró, könnyű így neki - 7 éve is talán. Diákszerelem, ami kitartott. Összetartoztak esküvő nélkül is, de hát a fejükbe vették a házasságot. Jól van ez így, az ő dolguk. De a lakodalmat a hátam közepére sem kívántam. Az olyan tiszta udvar - rendes ház, puccparádé, feudális szokások, hagyományok.
Én meg marhára nem vagyok hagyományos.
Ráadásul rendes ruha kell, bicajjal se szokás menni, nyakkendő, zakó, mintha nem 40 fok lenne.
És egy szót se illik ellenvetni, kuss van, mégis az ő ünnepük. Tudom, a gyerekeimnek többet jelentek, mint saját magamnak, nem vehetem el a hitük.
Többet stresszeltem ettől fél év alatt, mint amit a HIV okozott.
Érdekes kép ugrott be hazafelé tartva. Egy fotó, a saját esküvőmről. Rajta apám, apósom, két unokatestvérem, nagynéném férje. Betintázva mindannyian, torkukszakadva énekeltek. Ma már halottak mind. Ettől valahogy történetivé vált az előttem álló 2 nap, hagytam, hogy sodródjak vele.
Idilli csendre számítottam, csillagokra, kabócákra, falusi nyugalomra - a lányomnál aludtam péntek este - de késő éjjelig dübörgött a disco a közeli kocsmából ("pub", magyarosítva). A helyi ifjúságba nem fért a tesztoszteron: motorukat túráztatták - bőgették az éjszakában. Talán kevés a kapható nő, és így ölt testet a virtus.
A fiam régóta jár a barátnőjével - heteró, könnyű így neki - 7 éve is talán. Diákszerelem, ami kitartott. Összetartoztak esküvő nélkül is, de hát a fejükbe vették a házasságot. Jól van ez így, az ő dolguk. De a lakodalmat a hátam közepére sem kívántam. Az olyan tiszta udvar - rendes ház, puccparádé, feudális szokások, hagyományok.
Én meg marhára nem vagyok hagyományos.
Ráadásul rendes ruha kell, bicajjal se szokás menni, nyakkendő, zakó, mintha nem 40 fok lenne.
És egy szót se illik ellenvetni, kuss van, mégis az ő ünnepük. Tudom, a gyerekeimnek többet jelentek, mint saját magamnak, nem vehetem el a hitük.
Többet stresszeltem ettől fél év alatt, mint amit a HIV okozott.
Érdekes kép ugrott be hazafelé tartva. Egy fotó, a saját esküvőmről. Rajta apám, apósom, két unokatestvérem, nagynéném férje. Betintázva mindannyian, torkukszakadva énekeltek. Ma már halottak mind. Ettől valahogy történetivé vált az előttem álló 2 nap, hagytam, hogy sodródjak vele.
Idilli csendre számítottam, csillagokra, kabócákra, falusi nyugalomra - a lányomnál aludtam péntek este - de késő éjjelig dübörgött a disco a közeli kocsmából ("pub", magyarosítva). A helyi ifjúságba nem fért a tesztoszteron: motorukat túráztatták - bőgették az éjszakában. Talán kevés a kapható nő, és így ölt testet a virtus.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)