Év végi leltár

Na. Idén volt:
- egy kapuzárási pánik
- egy pozitív HIV teszt
- megszabadultam az undormány 5. osztálytól
- 3 X 3 nap depresszió
- egy rakás pasas az első negyed évben
- egy kisebb rakás a 2. n.évben
- néhány a harmadikban
- elhanyagolható mennyiség a 4. negyedévben
- bezárkózás
- plusz 5 kiló
- egy esküvő lagzival (fiamé)
- új generáció (lányom pocakjában)
- anyám rohamos öregedése
- mélyülő barátságok
- elvesztett barátok(?)
- pár megmentett élet
- pár elvesztett élet
- gazdasági válság begyűrűződött a konyhámba
- új ötletek
- hullámzó energia.
Hát, nem is tudom. Nem egy fényes év. Nem tudom, merjek-e elégedetlen lenni.
Ez 2009. Elfogadom így.

Szatyor

Az anyóka a Lehel téri metrómegállónál tűnt fel. Óvatosan oldalazott le a ménkűhosszú lépcsőn - vagy 30 fok, neki egy világ. Egy jegyellenőr hozta mellette a guri-guri szatyrát. Eleve szokatlan volt, hogy valaki kilép a jegyeket-bérleteket dobozból, a mamika meg bármelyik ósdi meséből is kiszállhatott volna seprűnyélen, de nem. Türelmesen várakozott a metróra, és húszszoros gőzzel ugrott neki az ajtók között nyíló résnek, de így is alig tudott beevickélni. Üres volt a kocsi szinte, lehuppant az első szabad helyre. Segíthettem volna neki - ismertem fel, későn. Békén üldögélt, tekingetett hol erre, hol arra, de ha rám nézett, akkor se engem látott, hanem mögöttem messze valakit.
Pont ott szállt le, ahol én. Megfogtam a szatyrát: - Segítek, néni - nyugtattam meg, nehogy tolvajnak véljen. Rám se hederített szinte, csak motyogni kezdett, mintha egy hete már együtt utaznánk.
- Borzasztó ez a nap. Reggel vizet akartam önteni, de föllocsoltak mindent, hát rettentő, hogy így ennivaló nélkül mindent. Ez a mónárgyula is nem tudom, mit akar, ez a magyarok ellensége, mer' én magyar vagyok, ez a szatyor is 9 kiló, benne van minden. Ígérnek az embernek mindenfélét, aztán itt vagyok. Arra megyek, a lépcsőn - nézett ki rám a monológból - jaj, még ott is fölhozza? az Isten áldja meg. Mondom neki, hogy engem ne küldözgessen, a gyógyszer is drága, eddig gyüvök csak, kedves.
Ott hagytam a villamosmegállóban, de aggódtam magára hagyni. Kész csoda, hogy hazatalál. Az is lehet, hogy elfelejtette már, hol lakik, és ott a háza épp, ahol leteszi a szatyrát. Nem értem ezt az élniakarást: láthatóan sokkal rosszabb neki, mint amit valaha is szeretnék magamnak, de teszi egyik napot a másik mögé, mint a lépéseket, a kedve se jó, se rossz, eldiskurál ötven éve meghaltakkal, annyit felejt, hogy minden új tud neki lenni, de ami új, azt is úgy nézi, mintha a szatyrában cipelné már száz éve.
Nem szeretem ezt látni, hogy valaki vegetál a saját romjain. Illetve azt nem szeretem látni, hogy valaki egészből rommá lesz, de el kell fogadnom, ez az élet. Igazságtalan lenne, ha valaki száz évesen frissen és üdén halna meg, oda lenne a logika. El kell veszíteni az őzikejárást, a huncutságot, a szemfogó termetet, a ruganyos erőt, nehézzé kell váljon az élet, hogy utálni tudjuk, hogy unjuk cipelni a terhét, hogy ne hozzon egyik nap se érdekeset.
Rossz látni, rossz tudni, hogy a stabil pontjaim ingatagok.
Egy ismerősöm telefonált ma. Délceg férfi, ereje teljében, fiatal, tán 30 se még. Hallgattam zavaros történetét, próbáltam megérteni, a szavait próbáltam érthetővé illeszteni, de dübörgött az agyamban, hogy úristen, ez megőrült, ez paranoia, hogy mondjam meg, hogy gyere, viszlek egy pszichiáterhez, hátha nem késő, de ez megmondhatatlan, le kell húznom a vécén, elvesztettem valakit, burkolata a megszokott, de meghalt benne az értelem, veszteség, veszteség, veszteség.
Reggel olvastam az egyik mérvadóm blogjában, hogy egy éve nem szed már gyógyszert. 3 évet adott magának.
Nem tudtam, hogy nem akar élni.
Nem gondolkodtam még egy nélküle való világon.

Otthon jártam

Egyre nehezebb anyámmal. Elfelejt mindent, csak beszél, kár válaszolni, csak terheli, ha figyelnie kell.
A lakást áthatja a macskaszag. Lehet, hogy nem is a macskák szaga, hanem a beáztatott, erjedő macskatápé: vagy öt helyen díszelgett a konyhában egy-egy adag.
- Nincs foguk szegényeknek, muszáj puhára áztatni - magyarázkodik.
A macskák zöme az udvaron szaladt szét jöttömre, de a lakásban is feltűnt pár darab. Egy őszi ellésű a kedvenc székemen haldoklott, a radiátorba bújva. Mellette volt egyetlen macskátlan hely, oda telepedtem. Próbáltam egy darabig nem venni levegőt, de nem sokáig bírtam.
Anyám eltűnt. A süteményt kereste szanaszét a házban, de nem találta. Kétszer is megállt a felszeletelt kenyér mellett: - Na, itt van! - de újra csak a kenyérszeleteket látta. Talán 20 percig is kutakodott, csak távoli mérgelődését hallottam valamelyik szobából.
A gervás kismacska közben hozzám húzódott, elrettenve éreztem, hogy a hátamhoz dörgölőzik. A szék szélére csusszantam, minél messzebb a csipás dögtől.
Anyám jó sokára előkerült egy tálca bejglivel. - A tévére raktam - mérgelődött. - Tegnap se találtam, amikor itt voltak a többiek. Hát, ilyen szégyenben maradtam. Rossz dolog az öregség, fiam. Mindent elfelejtek, aztán meg olyan méreg gyün rám, hogy majd szétvet. A boltba is nehezen jutok el, fölírok mindent, de ha közben hozzám szólnak, elfelejtem, hun tartottam. Oda is csak a biciklibe kapaszkodva jutok el.
- Elhozzam a nagymama botját? Elmentettem, ki ne dobja.
- Nálad van? Hogy én azt mit kerestem... a másik, a kampós is megvan, nézd csak!
Ezt bezzeg megtalálta ripsz-ropsz. Fura volt annyi év után újra látnom - ráadásul anyám fehérre sikálta a hajdan barna botot. Talán csak fél méter lehetett: elveszett a fémvége még nagyanyám idején, és a sok használattól rövidre kopott.
- Jobb a bicikli. Annak legalább a kormányára akaszthatja a szatyrot.
Beszélgettünk még, illetve egyoldalúan anyám mondta a magáét. Elszokott már tőle, hogy visszaválaszoljanak. Kisegítettem néha, ha valamelyik unokának nem ugrott be a neve, aztán vitatkozni kezdett, hogy nem is úgy hívják, máshogy, de jön most nyelvére a neve.
Szidta kicsit Ilonka nénit - 60 éve van már haragban vele - de aztán elvesztette a szálat, hova is akart kilyukadni.
Igazán torokszorító érzés volt. Egy barátom jutott eszembe: alzheimer kóros volt az anyja, a végén már őt se ismerte fel.
Anyámat orvoshoz se tudom vinni. Utoljára 9 éve sikerült, szemüveget írattatni, de annak is vadul ellenállt.
Integetett utánam, míg el nem tűntem a sarkon. Visszafordultam párszor, de nem láttam tisztán.

Jaj, de jó

Véget ért a karácsony, hurrá. Ma már kinyitottak a boltok, kussoltak a hangszórók, nem folyt sehonnan a geil Csendes éj.
Igazából nem is a karácsonnyal van bajom, inkább a hozzá kapcsolódó szokásokkal. Két napig bírtam, hogy ártatlan gyerekmeséket néztem a tévében, de hiába kapcsoltam a Jerry Springerre, egy fia gonosz lelket sem láttam. Voltak pedig, biztosan, csak álruhásan, pedig abban a műsorban azt kedvelem, hogy mindenki őszintén utál mindenkit, azt se tudják, mi fán terem a kedvesség, de ha tudnák, akkor se lennének rendesek senkihez. Egy csomó önző dög, ostoba gonoszság, az emberben legfeljebb a mikrofon iránt támad szimpátia.
Szükségem van valamiért a napi gonoszság-adagra.
Az antihősök századát éljük. Győzikék, kiszeltündék, navracsicsok, morvaykrisztinkák. Napról napra mást se látok: ki kinek hogy tart be, ki nyúl le közpénzeket, ezernyi példát ont a média, hogyan kell nyuvasztani. Nehéz átállni hirtelen arra, hogy szeressünk nyakló nélkül mindenkit, ölelgessünk hajléktalanokat.
Csak úgy dobálóznak a szeretet szóval. Kezdem azt gondolni: szeretet annyit tesz, hogy úgy baszol át valakit, hogy csak másnap vegye észre, vagy sose.
A Jerry Springerben bezzeg illusztrálják is a szeretetet: Tudod Joe - mondja a feleség - az életemnél is jobban szeretlek téged, de tudd meg, hogy lefeküdtem apáddal - anyáddal, a testvéreiddel, meg az összes munkatársaddal, a kutyát se hagytam ki. Ja, és mindezt a te költségeden, mert te mindig sose nem tisztelsz eléggé, te geci alak.
Ahogy a menő amcsi filmekben is van egy jó és sok gonosz, és a könnyebb eligazodás kedvéért a jók fehérben, a gonoszok sötét ruhában vannak, itt se kell sokat gondolkodni: csak irigy, beste, stupid, alávaló népeket engednek műsorba.
Mennyivel egyszerűbb ez, mint az életben. Ott az embernek magának kell a bőre árán szétválogatnia, ki gané, ki nem.
Hétköznap lett újra. Lehet ismét rabolni bankot, leütni postásokat, rúghatunk kutyába, etethetünk fényt a családdal, felmenthetünk gyilkosokat, ha jó ügyvédet találnak. Ha meg mindez nyomasztaná valaki lelkét, lesz bűnbocsánat: a vatikáni karácsonyfát nem dobják ki, nem ám, hanem kegytárgyakat készítenek belőle. A két köbméter fára már 30 köbméter elővételben elkelt, de nem kell aggódni, jó pénzért jut abból minden rászorulónak.

Eufória Bachtól

Rituálé

Roppant elégedett voltam magammal. Tegnapra abbahagytam a sütést: 9 félét sütöttem, plusz 6 féle bonbont, vagy mit. Vettem egy köteg fenyőgallyat is 300-ért, elég az nekem fa helyett.
Egyedül a porszívózásra szántam el nehezen magam - gőzöm sincs, miért utálom. Elmúlt dél, mire kiszedtem a főznivalót a hűtőből.
Igazán férfias ételt találtam ki: aprólékból erőlevest - olyan lett, mint a vas, csak az íze más - és sörben sült kacsacombot krumplipürével, párolt káposztával. Fölaprítottam a pár napja sütött gubát is. Már forrázás közben látszott, hogy ez nem mállik úgy szét a tejtől, mint a kifli, de nem kóstoltam bele. Igaz, hogy semmiféle vallás nem köti a kezem, de otthon szokás volt koplalni az esti vacsoráig. "Bő't este" - mondogatta anyám, gondoltam, helyt adok a hagyománynak.
A gallyakból egész meggyőző kompozíció sikerült. Raktam bele almát, narancsot, fokhagymát (űzzünk boszorkát, azé'), kár, hogy egy vacak dió nem akadt a háznál. Lett fényár is: egy rakás gyertyát gyújtottam, csak a lángja melegéért.
Anyám panaszkodott kicsit, a fiam épp csomagbontogatás közben hívtam. Teljes volt a lelki békém, mire vacsorához ültem.
A leves baromi jó lett, pedig csak beledobáltam mindent, saccra. Kicsit tartottam attól, hogy a sok zeller bekanosít - szart se tudnék kezdeni vele most - majd az utolsó csirkeszárny leszopogatásakor villant csak agyamba, hogy ilyenkor nem ezt szokás enni, hanem büdös halat, a nyálkás bőrével, mert valami bigott alak egyszer szokásba hozta. Igaz, hogy ezt a koraközépkori szerzetesek is utálhatták, mert halnak minősítették a kacsát - hisz úszik - valamint a nyulat is, előttem érthetetlen okból.
Én, hülye, ezzel a csirkelevessel eltoltam a népszokást. Még szerencse, hogy nem vagyok katolikus, mert akkor gyónhatnék, térgyepelve csúszkálhatnék bűnbocsánatért, mondhatnám, hogy mea culpa, mea maxima kulpa, verhetném a mellyem ököllel a hatás kedvéért, azt meg talán ki se bírná a dohányos tüdőm. Igaz, nincs sok variációm: ha elpatkolok, akkor úgyis egy üstben fognak rotyogtatni, mert bujálkodtam, férfiakkal háltam, elkövettem a szodómiát, nem egyszer, nem százszor. Igaz, nem kártyáztam, más feleségét sem kívántam meg, ez valamit talán enyhít a dolgon.
A kacsacomb olyan lett, mint amilyennek a kacsacombot csak elképzelni lehet. Találtam a hűtőben egy doboz sört - nyáron majdnem megittam, de kiment a fejemből - amit most a hús alá öntöttem (ja, a kacsa nem hús, hanem hal). Azt tudom, hogy a malacnak jót tesz, ha sülés közben sörrel kenegetik, gondoltam, a kacsának se árt. Hát, ezután mindig így sütöm, tuti.

Ráálltam ma a mérlegre. 72 kg vagyok. Most megfigyelhetem, hogy tényleg hizlal-e a karácsony. Tele kajával minden, de nincs hozzájuk kedvem. Annyira elteltem az édes illatokkal, hogy most hozzá se nyúlok egyikhez sem. Csak sós mogyorót nassolgatok.

Az életnek tanulunk

A félig rendes népek mind elpucolták ma délutánra a gyereküket az iskolából. (A rendesek eleve máshová íratták be csemetéiket.)
3 kiskölyök maradt csak délutánra. Egy kiselsős - nem kell elszállni, már tavaly is az volt - meg két másodikos. Egy fiú - egy lány az utóbbiból. Azonnal diszkriminálni kezdték a bugyuta elsőst: anyukást - apukást játszottak, rá osztották a gyerek szerepét. Két szétberhelt játékdoboz volt a rögtönzött számítógépük, cseteltek rajta veszettül, nem feledkezve meg a "gyerek" percenkénti felelősségre vonásáról.
- Jaj, ez az ember csak szexelőst akar! - csattant fel Betti a dobozfeneket bámulva, mintha monitor lenne. - Jaj, én terhes vagyok! - rángatta Ricsikét - gyere, kísérj a kórházba!
Ricsikének dolga volt viszont: egzecírozta épp Csabit, a gyereket:
- Ha rátelepítettél vírust, akkor én most nem tudom, mit csinálok veled. Jaj, de sok vírust! Százat! Huszonezeret! Most úgy megbüntetlek, hogy úgy... - Tanácstalan lett, mert nem jutott eszébe semmi "úgy".
Csabika tanácstalankodott egy darabig, várta, hogy kapjon valami büntetést. Jól bírta, egyik lábáról a másikra váltott, de nem történt semmi. Betti egy babát gyömöszölt a pulóvere alá, de Ricsi most se kapott az alkalmon.
- Mi lenne - villant fel Csabi - ha játszásiból lenne egy bicskám, és megszurkálnálak vele?
- Nem - zárkózott el Ricsi.
- Deee... csak egy kicsiiiít... na! - kérlelte Csabi, de nem kaptt támogatást az ötlete.
- Gyere már ide! - parancsolgatott Betti. Hallható volt, amint a polc mögött azt súgta Ricsikének: - Jáccunk szexest, jó?
- Eszedbe ne jusson - dörrentem rá - jól hallom, miket sugdolózol!
- Jaj, nem, nem is azt mondtam - radírozott le. - Gyere, menjünk a kórházba!
Elterült a földön, Ricsikét maga mellé parancsolta. Nyilván láthatta anyját már így, mert elfelejtette a szülést, és Ricsikét kezdte ölelgetni.
- Ha megjön a családi, veszek neked mobilt - csábítgatta.
- Nekem mit veszel, ha megjön a családi? - érdeklődött Csabika.
- Menny most innét ki, a kórházba nem jöhecc be - parancsolta le az elsőst a szőnyegről. - Segíts nekem!- dugta be Ricsi kezét a pulóver alá, és kihúzták a babát egyesült erővel. Dajkálták kicsit, puszilgatták a retkes játékot, majd megágyaztak neki. Ricsi csak bazsalygott, nem jutott eszébe most se semmi, de Betti úgy tett, mintha veszekedne vele:
- Azt a fiút meg a barátnőmnek szereztem, mert nincs pasija, de nem akartam elmondani neked, nehogy elszomoroggyál. És nekem semmi közöm hozzá, de tényleg, megkérdezhecc akárkit, nekem csak te kellecc! És terhes vagyok megint, gyerekünk lesz!
Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban a lányok főzőcskést játszottak, akkor azt tanulták az anyjuktól. Betti pedig tapasztalt gyerek. Anyja épp vele beszélte meg tavaly, az igazgatóhelyettest meglátva: - Én ettől a pasitól akarok gyereket! Nem az apátoktól, aki börtönben van, meg nem is attól a nyámnyila Gézától, hú, de jó ez a pasas!
Talán ma is azért hagyhatta itt a gyereket, hogy ne akadályozza otthon. Párja csencsel valamerre, neki meg most van itt a szerelem ideje.
Csabika unatkozott nagyon, engem kezdett szórakoztatni.
- Neked mikor jön meg a családi? Nekünk csak soká.
- Nekem nem szokott jönni, én fizetést kapok.
Ez új volt neki, nem is tudott mit kezdeni vele. Segíteni akartam:
- Anyukád eljár dolgozni? Akkor ő is kap fizetést a munkájáért.
- Az én anyukám csak otthon dolgozik, pelenkázza a nagymamát. A keresztanyum is azt dolgozza. Apukámnak meg fáj a dereka most, ő sem eljár.
- Jé... akkor most otthon van mindenki nálatok Akkor miért nem jönnek érted?
- Nincs otthon mindenki, a testvérem az óvodában van még. Azért jön soká az anyukám.

Jó, hogy van zene

Hitetlen vagyok

Találtam egy roppant érdekes receptet a neten - juszt se írom le, hogy mást ne üssön meg a guta.
Valami hülye tyúk beverte a fejét, vagy férje bántalmazta, és kitolásból írta le ezt a receptet, vagy ravaszul röhög a markába, hogy de sok barom bedől neki... nem tudom. Az is lehet, hogy egy pasas találta ki a receptet: a gázt se tudja begyújtani, csak álmodozik korgó gyomorral mindenféle extra után, és bolti kaján él.
Nagyon tetszetős dolgokat olvastam a receptben: elszaladt a fantáziám egy-egy sor láttán, és csak készítés közben mérgelődtem, hogy hova tettem a realitásérzékemet, úgy kell nekem most.
A cirka 1 kilónyi vegyes aszalt gyümölcsöket beáztattam a parancs szerint, összetörtem a diót - pörkölt mogyorót, cukrot, rumot rá, összekevertem az egész mismancot. Lett vagy 3 kiló. Na. Ezt kellett volna összevegyítenem 15(!)dkg lisztből készült kenyértésztával. Az esze tokját a barom állatjának - néztem a nevetségesen kevés masszára, és kapásból dupláztam az adagot.
Amíg kelt, megnéztem újra a receptet, hátha félreolvastam. Nem, nem, pont annyi. Keresgélni kezdtem a neten hasonlók után - hát, vagy tíz blogban, saját recepttárban, konyhatündérgyűjteményben találtam meg szóról szóra ugyanazt, a záró bölcs tanáccsal egyetemben. Rájöttem, hogy ezt soha senki nem sütötte meg még, egyiknél sincs ott, hogy lehetetlen, pofozd meg magad inkább, az gyorsabb szórakozás.
Volt pofája bemásolni mindnek, mint saját találmányt, internetgecik, netpatkányok és netpatkánynék, az egyiket egyszer biztos elkapom.
Ráadásul a kenyértészta 40 percig egy centit se kelt. Szar volt az élesztő, vagy a technika, vagy megsértődött rám - kideríthetetlen.
Újabb dagasztás, 40 perc kelesztés, hiábavaló kísérlet, hogy a kelt tésztát a 3 kiló ragaccsal összevegyítsem. Rácsaptam a tepsire végül is, olyan pont, mintha tehén szarta volna.
Valamikor este 9 tájt kezdtem. Most, hajnali fél 3-ra jutottam el addig, hogy bedugtam a sütőbe. Mostmár semmiség, csak 80 perc sülés, hajnal 4-re kész is lesz talán.
Nem érdekel, nincs visszaút, megsütöm. "jól záródó fémdobozba" teszem a receptvégi bölcs tanács szerint. Keményre sülve csak könnyebb lesz fejbevágnom vele valakit.

Mézes

Tök érdekes, annak ellenére, hogy útálom a karácsonyt - hosszú ú-val, mert úgy jobban lehet utálni - úgy készülök rá, mint szűz a teherbeesésre.
Igazából ezt a készülődést szeretem. Aztán jön a nagy semmi rendre, a csalódások, a kényelmetlenség, ahogy gyerekkoromban belém rögzült.
Legrégibb emlékem is karácsonyi. Álltam a kiságyban, ráztam a rácsot, nagymama gubát sütött. Nyújtogattam a kezem, akartam olyat, de nem kaptam, dunsztom se volt akkor még, hogy nyilván forró.
Pár karácsony teltével nagymama kórházba került. Anyámék elmentek hozzá látogatóba, apai nagyanyánk felügyeletére bíztak négyünket. Feltaláltuk magunk: felaggattunk a fára minden duggatott kincset: csipeszes gyertyát, csillagszórót, üvegmadárkát - hihetetlen nagy kincs volt, alig mertünk hozzányúlni -, pár tarkabarka gömböt, szaloncukrokat - amiből nem volt szabad enni még -, habkarikákat, a ragasztott színespapírláncokat. Nem volt elég szép, a csúcs is csajlán állt rajta. Tesóm kitalálta, hogyha vattát húzgálunk szét rajta foszlányokra szedve, olyan lesz, mint a hó. Szép lett - az akkori ízlésünknek maga a tökély. Csodáltuk hosszasan, aztán meggyújtott valamelyikünk egy csillagszórót. A fa egy pillanat alatt ropogó lángcsóvává vált. Nagyanyám berohant egy lavór vízzel, a fára loccsantotta, aztán a lavór fenekével szakszerűen laposra verte a földre dőlt fa parázsló ágait.
Csak egy üszkös szemétkupac maradt az egészből, a kesernyés füst bűze, és a hideg, amit a kereszthuzat az ablakokon behozott. Se fa, se díszek, se szaloncukor, az üvegmadárka is szilánkokra törve.
A későbbi karácsonyokból megmaradt emlékeim is sajátosak. Már reggel ünneplőbe kellett öltözni, aztán a szép ruhára vigyázva unatkozni naphosszat. Az udvarra nem mehettünk ki, mert bekoszoljuk magunk, az utcára se, mert minden rendes gyerek otthon van ilyenkor. 7 év korkülönbség volt szétosztva közöttünk, nyűgnek éreztük egymás társaságát. Segíteni nem lehetett, mert csak láb alatt lettünk volna a konyhában, ne azt a rohadt tévét nézzük, mert ünnep van, és örüljünk egymásnak inkább. Unalmunkban kötözködni kezdtünk, de ránk pirítottak, hogy ne marakodjunk, mert ez ünnep, szeretni kell egymást. Apám elunta rendre a folyamatos fegyelmezést, és már déltájt lelépett a kocsmába. Mire eljött az este, már forrt a levegő: vagy a veszekedést hallgattuk, vagy csendben lenni, hogy föl ne ébredjen apám, mert akkor cirkusz lesz újra. Szagolhattuk a kocsmabűzt, és gondolkodhattam, micsoda baromságokat írtak az olvasókönyvbe a fenyőfa ünnepről. Mosolygó munkásasszony, mosolygó munkásember, szocreál lakás, két pufók gyerek, ajándékok, illedelmes versek.
Igaz, hogy belémrögzült: a karácsonytól csak annyit várhatok, hogy elmúljon, mégis szeretem ezt a készülődést.
Már sütöttem hadimézest, meg igazit, tele keksztekerccsel a hűtő, egy rakás mák és dió várja a sorsát még. Gubát is fogok sütni, idén abból lesz a mákos. Több, mint 40 éve nem ettem ilyet, hátha feltámad a gyerekkori íz.