Csatara

Csatara egy tündéri kis cigánylány. Rossz, mint az égedelem, de mindezt olyan huncut bájjal adja elő, hogy lehetetlen haragudni rá. Imádja a zajt, hangja rekedtes az állandó ordítástól. Két lépésnyi távolságból is úgy kiabál oda hozzám, mintha a Duna túlpartján lenne. Év közben kaptam, egy Tisza menti kis faluban laktak eddig az öreganyjánál.
Apja nemrég szabadult, itt Pesten egyesült újra a család.
Aprócska, a legkisebb és legfiatalabb a társai közt. Egy csöppet se szívbajos, pikk-pakk kiosztja a 40 kilóval több Dszasztint is akár.
Ma csak ketten maradtak bent Coffival. A többi lógott vagy beteg lett - nem jön a számra, hogy hiányoztak az iskolából. Ritka nap: az összes problámás házon kívül, két kezelhetővel egész délután.
Kivittem őket a dombra csúszkálni. Szánkó híján két nejlonzsákot kaptak, egy órán át le-föl rodeóztak a lejtőn. Kimerültek, mint az elem, visszatérve fáradtan olvasztották maguk a radiátoron.
Csatara mesélni kezdett. Vagy az emlékek, vagy a fáradtság miatt most először nem kiabált. Igaz, a titkait senki se szokta beleordítani a világba.
- Ahova iskolába jártam, ott az iskolaudvaron volt egy akkora hegy - mutatja a gémberedett kezével - hogy az mindentől nagyobb volt. Azon szánkóztunk, Az nagyon-nagyon jó volt! Abban az iskolában nem kaptunk így, mint itt, hogy reggeli, meg ebéd, meg ozsonna, ott csak ebéd járt, az se ingyen. De volt, akinek ingyen, akik nagyon szegények voltak. Volt egy osztálytársam, a Renátó, az ingyen kapta. De azok olyan, de olyan szegények voltak!
Próbáltam magam elé képzelni, aki már olyan szegény, hogy a pesti nyomornegyeden élő kislány is szegénynek mondja, de Csatara segített:
- Volt neki sok testvére, nagyobb is, kisebb is, mindegyik ingyen kapta az ételt. A tisztelendő néni vitt nekik a házhoz ételt, mert a kicsik még iskolába se jártak. Tessék elképzelni, ha enni kértek otthon, akkor megverték őket. A kicsit is, hogy ne sírjon. Mert hiába sírt, nem volt otthon étel. Az apukájuk részeges volt, és haragudott, ha hangosan sírtak. De nem ő verte meg őket, hanem az anyukájuk, mert ő csak kicsit verte meg, nehogy az apukájuk jobban megverje őket.
Bólogatott egy darabig, hogy bizony, ez így volt, ne kételkedjek.
- Én úgy sajnáltam Renátót. Egyszer vittem is neki pénzt, amit gyűjtöttem, mert pónit akartam venni, de a vásárban olyan rózsaszínt nem árultak. Meg az igazi póni nagyon sok pénz, nekem nem is volt annyi. Mondtam neki, hogy ezen vegyen csipszet, meg rágót, meg ételt, mert neki nem jutott olyan.
Fölmelegedett annyira a keze, hogy már pakolászni tudott. Az emlékeit is rakosgathatta, mert fölnézett a táskából:
- Anyukám észrevette, hogy nincs meg a pénzem. Be kellett vallanom, hogy Renátónak adtam. De nem szidott meg érte. Pedig féltem!

Sárkánkijjó

Rossz szokásom, hogy bekapcsolom a tévét - hadd zörögjön - aztán ottfelejtem valamelyik csatornán. Nézem egy darabig, aztán csak a reklámok tolakodó zajára kapom föl a fejem.
Csak akkor vettem észre, mi is megy, amikor beállított Bé. Megállt a tévé előtt - hagyd, ez érdekes - és tátott szájjal hallgatta a chupacabras meséjét, ami tán ufó, vagy csak egy szimpla vérfarkas, mittudomén.
Nem hagytam: horoszkóptól, földönkívüliktől kivan a tököm.
Emlékszem, a rendszerváltás idején mekkora cécó volt körülöttük. Az átkosban nem lehetett ezekről a hókuszpókokról beszélni, mert nem passzoltak a materializmushoz. Ahogy megváltozott a világ, elöntött mindent, ami addig tilos volt. Kilószám kínálták a pinát az újságárusok, bögyösmacák kínáltak pásztorórákat pásztoroknak, ufó szállt le mindenütt, kártyát vetettek a Delta helyén, sorselemzők elemeztek sorsokat kávézaccból, a Mars együttállt a Vénusszal, és aszcendens akadt a skorpiónak.
A sógornőmnek - agykontrollozott is - lett egy ufója , a templomtorony fölött állt hetekig. Röstellte, hogy nem csinált semmi kunsztot, a falu másik felén le is szállt egy. Lehet, hogy a japán gomba okozhatta: takonyszerű valami volt, minden második házban tenyésztgették. Meg kellett inni, bármilyen undorító is: fölszaggatta a köhögést, megállította a hasmenést, a szorulást elindította, kinek - kinek igény szerint.
Nem hittem ezekben. Nekem elég volt nagyanyám sárkánkijjója, amiről sokszor mesélt.
Kijártak Essőre - távoli fundus, jó fődek vótak. Messze vót, nem győztek vóna ölég hajnalbe keeni, akkó sä értek vóna oda. Kinn aluttak hát. Csak úgy, a szekér ódalában, kotortak maguk alá ägy kis szénát. Fétek erőst a sárkánkijjótú: éccakánkint járt. Az asszonyok mäg az eladólyányok sä hortak bugyit - látni sä látott ägyikük sä olyat. Oszt hát, aszongyák, a sárkánkijjó bäfurakszott a szoknya alá, hogy hova is, azt nekäm nem mondhatta mäg. Tejje köllött előcsalogatni, más nem köllött neki, oszt ha nem gyütt elő, mägrontotta a testit annak, akibe belemänt. Eefonnyasztotta üket, vagy rágta a belsejit, csunya munkát csinát. Ű nem látott olyat, csak äccő äggyet, de az is szäräncsére csak vipära vót. Az ägyik béräst marta mäg, de kivágták a combját körösztbe, hogy kivéräzzän, oszt bäásták a fődbe, hogy nä dagaggyon. Nem is lätt a Czobor doktornak sämmi dóga vele, mikó ägy hét múva hazagyüttek. De fét a sárkánkijjótú azúta is, borzasztó lätt vóna, hogy ägy tányér tejjee a szoknyája alatt... Oszt ugye, vagy kigyütt vóna, vagy sä, nem tudhatni.
Az egerektű is tartott, azok is ägykettőre bäszalattak a szoknya alá, oszt föl a lábon. Az egérrű mindänki tutta, hogy szeret lukba bújni. Mi szót vóna az ura, ha ott egeret talál? De szerette is mindän asszony a macskát, mäg szeretik üket azúta is. De attú csak visítozni köll, a sárkánkijjónak mäg piros a szäme, tán szárnya is van, nem nagy, csak valami olyasmi, mind ami a bőrégérnek is van. A bőregér sä ägyänäs: éjjee jár, csikorog, mägkapaszkodik a lányok hajába, az asszonyokéba nem tud, a kendő miatt. De az ellen lähet védekäzni, csak ki kő äggyet szögezni az istállóajtó fölé, akkó sä hajba nem kapaszkodik ott, sä nem feji véräsre a kecskét. Mäg a tehenet sä. Borzasztójan köllött ezäkre a jószágokra vigyázni, sose tudhatta az embär.
Az ämbärekke se lähetätt biztos sosä. A szomszéd faluba beszétek äggy asszont. Éccakára átváltozott ló képibe, oszt megdögönyözött äggy ämbärt, räggee alig tudott az ágybú kikeeni. Ugyanúgy lätt másik este is. Oszt akkó eehatározták, hogy mäglesik. Gyütt is a ló, kantárt vetättek rá, oszt mägpatkóták, de kukuríkót a kakas, a ló mäg eemänt. Hát, räggeere mägtaláták az asszont, nagybetegän, ki sä bírt az ágybú gyünni, kezin-lábán patkó vót. Boszorkán vót. Így monták neki, de ezt nem nagyon hiszi maga sä, szärinte csak babonaság. Mer rättentő tudatlanok a népek, kitanának bármit.
(ä= zárt rövid é-nek olvasandó)

Indokolatlan magabiztosság

Egy barátom oldalára kattintva meglepett a változás. Lába kelt minden régi aranyosnak, bosszantónak, érdekesnek, gondolatoknak, amelyektől valaki szerethető.
Olvastam, amit írt.
Megértettem, érthető.
Valami elmúlt, valami jön.
Jesszusom, most hirtelen megöregszik?
Új imídzs lesz, kemény, zárkózott, célratörő?
Elgondolkodtam sorai után magamon.
A főiskola után 2 évig csíkos ingben jártam, mert azt hittem indokolatlan magabiztossággal, hogy a felnőtt létnek ez nélkülözhetetlen tartozéka. Éltem, mint a gép, fejemben ült egy kép, milyennek kell lennem, hogy amit elvárhatnak tőlem, arra leginkább hasonlítsak.
Aztán bepasiztam. Kész csoda, hogy ki nem öltem magamból a kíváncsiságot, maradt annyi, hogy szabálytalan dolgokra vállalkozzam. Rájöttem, hogy van saját testem, saját vágyam, örök-gyerekeszem, szabadságom.
Mennyi mindent megtettem "indokolatlan magabiztossággal" életem során... Akkor, ott, azzal a fejjel az volt épp az indokolt. Ez a saját történelmem. Döntések és nem-döntések sora. Tudom legalább, hogy változom.
Jó egy éve pl. indokolatlan magabiztossággal választottam egy gumi nélküli szexet. Titkolhatnám, vagy esküdözhetnék, hogy ma már de másként tennék... Pedig tudom, ha visszamennék az időben, akkor, ott - épp annyi eszem lenne. Cseszhetem, ha ma már másként gondolom.
Vannak persze múltbélik, ahol mód volt levonni tanulságot. Ha nem bírt magával egy hülyegyerek, indokolatlan magabiztossággal lekevertem egy maflást neki. Ma már nem teszem, kár volt akkor is. Elaltattam az első kutyám indokolatlan magabiztossággal, a mai eszemmel már a házhoz se vinném. Rászoktam a cigire indokolatlan magabiztossággal, bánhatom, szabadulni nehéz. Csóró szakmát választottam (indokolatlan magabiztossággal), ihatom a levét. 20-30 évvel korábban születtem -indokolatlan magabiztossággal-, ha ezt nem teszem, most fiatal lehetnék.
Ami most indokolatlan magabiztosság, az okkor, ott épp elég indokolt volt.
Miért kéne zsinórban tévedhetetlen pápának lenni?
Ha nem lenne hibázás, döntetlen lenne minden sakkjátszma.
Ha nem lenne árnyék, odalenne a fény, vagy a ragyogás túlzottan vakítana.
Kell a hiba, attól lesz valaki emberi.
Az iszlám építészet direkt betervezi a hibát, a hibátlant meghagyja Allahnak.
Kell a hiba, attól lesz valami emberi.

Bezzeg

Igazán szeretem ablakon át nézni, amint a tél beborítja az utcát. A hóesés esztétikuma azonban lemondással is jár: eM, az egyik kedvenc szeretőm ilyenkor kivonódik a forgalomból.
Öles termetű, szép férfi, felkapná a zsákot, mint a pillét. Párkapcsolatban él, de hál istennek nem hagyja békén a tesztoszteron.
Műszak végén portyára indul a városban, hogy leszakítsa a leszakíthatót. Párja már dolgozik ekkorra, nem tűnik fel neki, ha más kikötőbe hajózik.
Korán szokott jönni, reggel végez a munkahelyén.
Ha leesik a hó, ugrik minden. Olyankor bérlapátol valamerre, elszólítja a kötelesség.
Tegnap csak a szakadó havat csodálhattam, de mára szép nap virradt. Tiszta járdák, nincs lapátolnivaló.
Érdekes.
Ha helyettesítenem kell valamelyik kollégám, vagy értekezlet van, rendre elalszom. Csöröghet akárhány óra - meg se hallom, vagy álmodok hozzá valami passzolót. A reggeli randit tudva viszont már 6-kor magától kipattant a szemem. Végighallgattam az összes ébresztőórát, hogy valóban csörögnek-e, kávét főztem, megtudtam mára mindent a világról.
Most gondolkodhatok, hogy tudnám ezt a motiváltságot átültetni a hétköznapokra? Nincs jobb ötletem, szereznem kell minden reggelre egy hóhányót.
Csak ne essen sokat!

Jövendölés

Tegnap volt Pál napja. Jóslás tartozik hozzá:
"Ha Pál napja jön köddel
ember-állat hull döggel."
Tegnap szerencsére sütött a nap, így az idei dögvész elmarad.
Jók ezek a népi jóslások.
Ez pl. mindig bejön:
"Amidőn az alkony bíborban áldozik (azaz: vörös az ég alja)
holnapra az idő marad, vagy változik"

Krimi

Lehet, hogy a szirénákra ébredtem, vagy ki tudja. Szöszöltem, tettem-vettem, eltelt talán 2 óra is, mire kinyitottam az ablakot. Amikor már kiszellőzöttnek találtam a cigiszagú levegőt, az ablakhoz léptem, hogy becsukjam.
Akkor vettem észre.
A közeli ház előtt emberek álltak, két tűzoltó autó, egy mentő, az erkélyeken emberek, a járdán tűzoltók. Egy pontra néztek mind.
Tűz volt talán?
Az erkélyen, ahova mindenki nézett, egy nénike álldogált. A kabátját fázósan húzta össze magán, az erkély alatt felfújt légpárna.
Szegény... nála lehetett valami?
Fáztam, be kellett csuknom az ablakot. Vannak ott segíteni elegen, kár tovább moziznom.
Leugrottam cigiért jó félóra múlva.
Még mindig ott álltak az emberek, autók.
Visszatértemkor is.
- Tűz volt? - kérdeztem egy suhanctól, aki a sarokról figyelte a fejleményeket.
- Dehogy. A néni akar ugrani az elsőről - mondta, orrával a célra bökve. - De nem nagyon meri - vigyorgott nem túl empatikusan.
Suicid néni továbbra is békén álldogált. Rég kint lehetett, átfázhatott a hideg reggelen, mert belépett a lakásába egy takaróért. Visszatért, és a derekára tekerte.
Lentről sokan nézték, volt, aki fényképezett.
Az alátelepített matraccal az esélyét is elvették, hogy bármi baja essen: embermagas, széles légpárna, ebben a korban nem tud akkorát ugorni helyből, hogy túlrepüljön rajta.
Mégis várt, békén. Ha nem ad helyzetjelentést a suhanc, ki nem találtam volna, hogy ott valaki nagy ugrásra készül.
Szegény mamika. Biztos, nem simán az életét unta el, hisz pár másodperc lenne a korláton átmásznia.
De várt.
Megvárta, míg felfedezik, megvárta, míg kiszáll a teljes puccparádé.
Megvárta türelmesen, míg felfújják a matracot.
És várt még most is.
Talán, hogy egyre többen lássák.
Talán, ha mindenki menne a dolgára, el is unná a dolgot.
Az utcában csend volt, lezárták, nem járt autó.
Újabb tűzoltóautó érkezett. Az emelőkosarát a néni üres erkélyének irányozták, és beugrott róla két kommandós. Berohantak, ordítottak, kirohantak, levegőért kapkodtak.
Talán kinyitotta a nénike a gázt? Házat akar robbantani?
Vagy könnygáz?
Az egyik fuldokló felordított: - Vigyázz!!! - elugrottak, csak a nénike támadó-csapó mozdulata látszott.
Berohantak újra, még ketten utánuk ugrottak.
Dulakodás zaja, aztán csönd.
Nemsokára két kommandós közt megjelent a néni. Nem akart menni, térden húzatta magát. Megálltak, vártak. Talán, hogy hasson az injekció? Csak telenyomhatták a mamát.
Kis gurítható székre ültették, és a mentő felé tolták.
Milyen békén üldögél - néztem.
Csak aztán láttam, hogy a teste alatt van a hátrabilincselt keze.
Faarcán semmi se látszott. Nem sírt, nem ordítozott, csak meredt maga elé.
A matracot leeresztették,, emelőkosarat vissza, utcai bámészkodók visszamentek lakásukba, helyreállt a hétköznap.
Már az autók is járnak.

Kép

Hehehe... itt lakik az unokám.