Csatara

Csatara egy tündéri kis cigánylány. Rossz, mint az égedelem, de mindezt olyan huncut bájjal adja elő, hogy lehetetlen haragudni rá. Imádja a zajt, hangja rekedtes az állandó ordítástól. Két lépésnyi távolságból is úgy kiabál oda hozzám, mintha a Duna túlpartján lenne. Év közben kaptam, egy Tisza menti kis faluban laktak eddig az öreganyjánál.
Apja nemrég szabadult, itt Pesten egyesült újra a család.
Aprócska, a legkisebb és legfiatalabb a társai közt. Egy csöppet se szívbajos, pikk-pakk kiosztja a 40 kilóval több Dszasztint is akár.
Ma csak ketten maradtak bent Coffival. A többi lógott vagy beteg lett - nem jön a számra, hogy hiányoztak az iskolából. Ritka nap: az összes problámás házon kívül, két kezelhetővel egész délután.
Kivittem őket a dombra csúszkálni. Szánkó híján két nejlonzsákot kaptak, egy órán át le-föl rodeóztak a lejtőn. Kimerültek, mint az elem, visszatérve fáradtan olvasztották maguk a radiátoron.
Csatara mesélni kezdett. Vagy az emlékek, vagy a fáradtság miatt most először nem kiabált. Igaz, a titkait senki se szokta beleordítani a világba.
- Ahova iskolába jártam, ott az iskolaudvaron volt egy akkora hegy - mutatja a gémberedett kezével - hogy az mindentől nagyobb volt. Azon szánkóztunk, Az nagyon-nagyon jó volt! Abban az iskolában nem kaptunk így, mint itt, hogy reggeli, meg ebéd, meg ozsonna, ott csak ebéd járt, az se ingyen. De volt, akinek ingyen, akik nagyon szegények voltak. Volt egy osztálytársam, a Renátó, az ingyen kapta. De azok olyan, de olyan szegények voltak!
Próbáltam magam elé képzelni, aki már olyan szegény, hogy a pesti nyomornegyeden élő kislány is szegénynek mondja, de Csatara segített:
- Volt neki sok testvére, nagyobb is, kisebb is, mindegyik ingyen kapta az ételt. A tisztelendő néni vitt nekik a házhoz ételt, mert a kicsik még iskolába se jártak. Tessék elképzelni, ha enni kértek otthon, akkor megverték őket. A kicsit is, hogy ne sírjon. Mert hiába sírt, nem volt otthon étel. Az apukájuk részeges volt, és haragudott, ha hangosan sírtak. De nem ő verte meg őket, hanem az anyukájuk, mert ő csak kicsit verte meg, nehogy az apukájuk jobban megverje őket.
Bólogatott egy darabig, hogy bizony, ez így volt, ne kételkedjek.
- Én úgy sajnáltam Renátót. Egyszer vittem is neki pénzt, amit gyűjtöttem, mert pónit akartam venni, de a vásárban olyan rózsaszínt nem árultak. Meg az igazi póni nagyon sok pénz, nekem nem is volt annyi. Mondtam neki, hogy ezen vegyen csipszet, meg rágót, meg ételt, mert neki nem jutott olyan.
Fölmelegedett annyira a keze, hogy már pakolászni tudott. Az emlékeit is rakosgathatta, mert fölnézett a táskából:
- Anyukám észrevette, hogy nincs meg a pénzem. Be kellett vallanom, hogy Renátónak adtam. De nem szidott meg érte. Pedig féltem!