Hó

Esik a hó, jaj, de jó!
Imádom ezt a nagy süket csendet. A hópihék lenyomnak minden zajt, kocsi is kevesebb az utcában, ha kinézek, szép, ugrálnék, mint a csikó, elhúztam a függönyöket is, hogy folyton lássam.
Szép a tél, így ablakból nézve.
Hemperegnék is szívesen valakivel az ágyon, de tilalmam van, letiltottam magam még novemberben minden etyepetyéről, amikor kiderült, hogy túl sok a vírusom. Kérdezte is EL, hogy mi a faszt művelek, miért nem vigyázok magamra, mit művelhettem már megint, már csaknem szégyelltem magam. Aztán bepipultam, hogy mit ugrál itt nekem, egyszer se mérette meg a vírusát, amióta pozitív, azt se tudja, neki mennyi, lehet, hogy épp ő tette be nekem a kaput. Vagy a párja. Egyikük se a visszafogottság szobra, akárcsak én, summa summarum összepasszolunk.
Még 6 nap, és Nelli néni belémdöfi a tűjét, pár nap rá, és Bánhegyi bácsi fejet csóvál, az iránya még számomra ismeretlen. Mindegy is, hogy "na, igen"-re vagy "ej-ej"-re csóvál, valamit úgyis mond hozzá, én meg ülök csak előtte, mint az imént felképelt gyerek.
Ha eszembe jut, izgulok.
Ismerős érzés, megfigyeltem, hogy mindegyik kontroll előtt ugyanez volt. Olyan, mint a dolgozatírás: megtettem, ami megtehető, írtam, amit tudtam, aztán úgy várom az eredményt, mintha semmi közöm se lenne az előzményekhez, a csoda, vagy a szerencse, vagy a balsors szeszélye lenne az egyetlen, ami kidob valami jót, vagy rosszat.
Mintha vizsgaidőszak lenne. Szorongás, amiben benne van a vesztés és nyerés egyaránt, az utóbbi csodakategória, mégis mindig azt várom, aztán pech, 3 nap önelemzés szar kedvvel, de utána egy darabig nyugton vagyok.
Szánkóznék most.
Az nem egy tipikus agymunka, a kölkök ma úgyis bolondok lesznek.
Kész mese ez az idő, csupa befogadás, örül az ember a semminek, ami elolvad úgyis, talmi gyönyör, de hát ez kell most, a változás, a hó puha csendje, a nagy fehérség, és csöppet se zavar, hogy holnap már utálni fogom.