2009. december 29., kedd

Szatyor


Az anyóka a Lehel téri metrómegállónál tűnt fel. Óvatosan oldalazott le a ménkűhosszú lépcsőn - vagy 30 fok, neki egy világ. Egy jegyellenőr hozta mellette a guri-guri szatyrát. Eleve szokatlan volt, hogy valaki kilép a jegyeket-bérleteket dobozból, a mamika meg bármelyik ósdi meséből is kiszállhatott volna seprűnyélen, de nem. Türelmesen várakozott a metróra, és húszszoros gőzzel ugrott neki az ajtók között nyíló résnek, de így is alig tudott beevickélni. Üres volt a kocsi szinte, lehuppant az első szabad helyre. Segíthettem volna neki - ismertem fel, későn. Békén üldögélt, tekingetett hol erre, hol arra, de ha rám nézett, akkor se engem látott, hanem mögöttem messze valakit.
Pont ott szállt le, ahol én. Megfogtam a szatyrát: - Segítek, néni - nyugtattam meg, nehogy tolvajnak véljen. Rám se hederített szinte, csak motyogni kezdett, mintha egy hete már együtt utaznánk.
- Borzasztó ez a nap. Reggel vizet akartam önteni, de föllocsoltak mindent, hát rettentő, hogy így ennivaló nélkül mindent. Ez a mónárgyula is nem tudom, mit akar, ez a magyarok ellensége, mer' én magyar vagyok, ez a szatyor is 9 kiló, benne van minden. Ígérnek az embernek mindenfélét, aztán itt vagyok. Arra megyek, a lépcsőn - nézett ki rám a monológból - jaj, még ott is fölhozza? az Isten áldja meg. Mondom neki, hogy engem ne küldözgessen, a gyógyszer is drága, eddig gyüvök csak, kedves.
Ott hagytam a villamosmegállóban, de aggódtam magára hagyni. Kész csoda, hogy hazatalál. Az is lehet, hogy elfelejtette már, hol lakik, és ott a háza épp, ahol leteszi a szatyrát. Nem értem ezt az élniakarást: láthatóan sokkal rosszabb neki, mint amit valaha is szeretnék magamnak, de teszi egyik napot a másik mögé, mint a lépéseket, a kedve se jó, se rossz, eldiskurál ötven éve meghaltakkal, annyit felejt, hogy minden új tud neki lenni, de ami új, azt is úgy nézi, mintha a szatyrában cipelné már száz éve.
Nem szeretem ezt látni, hogy valaki vegetál a saját romjain. Illetve azt nem szeretem látni, hogy valaki egészből rommá lesz, de el kell fogadnom, ez az élet. Igazságtalan lenne, ha valaki száz évesen frissen és üdén halna meg, oda lenne a logika. El kell veszíteni az őzikejárást, a huncutságot, a szemfogó termetet, a ruganyos erőt, nehézzé kell váljon az élet, hogy utálni tudjuk, hogy unjuk cipelni a terhét, hogy ne hozzon egyik nap se érdekeset.
Rossz látni, rossz tudni, hogy a stabil pontjaim ingatagok.
Egy ismerősöm telefonált ma. Délceg férfi, ereje teljében, fiatal, tán 30 se még. Hallgattam zavaros történetét, próbáltam megérteni, a szavait próbáltam érthetővé illeszteni, de dübörgött az agyamban, hogy úristen, ez megőrült, ez paranoia, hogy mondjam meg, hogy gyere, viszlek egy pszichiáterhez, hátha nem késő, de ez megmondhatatlan, le kell húznom a vécén, elvesztettem valakit, burkolata a megszokott, de meghalt benne az értelem, veszteség, veszteség, veszteség.
Reggel olvastam az egyik mérvadóm blogjában, hogy egy éve nem szed már gyógyszert. 3 évet adott magának.
Nem tudtam, hogy nem akar élni.
Nem gondolkodtam még egy nélküle való világon.

2 megjegyzés:

  1. azt akartam csak mondani, hogy én úgy szeretem ezt a teblogodat olvasni! Sok élményt, sok bejegyzést az újesztendőre! assam

    VálaszTörlés