Irigylem Jét.
Amikor kiírta magából, hogy megrendült.
Mert valaki fertőzött lett, zsenge korban.
Akik olvasták, nem nyomoztak, ki lehet az.
Aki sejtette, az meg magában tartotta.
Nem csinált belőle hírláncot senki.
Azt se mondta senki, hogy Jétől tudja.
Zaklató érzés elveszteni barátokat.
Ha ennyit ért, menjen! - biztatom magam.
De fáj belül.
Meghalt a jövő, múltjára emlékezem.
Majd megszokom, hogy a jelene nem érdekel.
Amikor meghalt dédnagyapám, mellé temették a botját, a gyöngyháznyelű halas bicskát, meg a bibliát.
Én nem akarok magammal vinni semmit.
Esnek ki a kosaramból, amik a földhöz húztak.
Így van jól.
Szokni kell az elmúlást.
Hát, szerintem intelligens emberek között ez a természetes viselkedés: nem csámcsogni azon, amit egy közös ismerős/barát blogján olvasunk.
VálaszTörlésA barátok elveszítése fájdalmas tud lenni: arra gondolsz Te is, hogy valaki a Számodra halt meg, holott egyébként él (esetleg még virul is)? Túl jól ismerem ezt a "Ha ennyit ért, menjen! - biztatom magam.
De fáj belül." - dolgot, amelyről írsz. Az ember néha nem a másik ember barátságát gyászolja meg, hanem az illúziókat, amelyeket ezzel a személlyel kapcsolatban építgetett magában.
Ja, elengedni tudni kell. Talán ez az egyik legnagyobb művészet.