Végre, ma jó hír. Levették a lélegeztetőgépről, már altatni sem kell. Ismeretlen, de mégis lassan ismerem: két hete tartom a lelket párjában. Átok-empátia, aggódtam az idegenért, mintha az én párom lenne.
Vagy talán magam képzeltem a lélegeztetőre.
Esendő az élet, kerülhetek én is oda.
Jó lenne, ha nem lenne ok aggódni újra meg újra valakiért.
Tegnap hívott estefelé Dé. A hangját is alig ismertem meg, olyan elgyötört volt. Kórház, fájdalom, hihetetlenkedés.
Aztán barátja éjféltájt rémületeseket mondott: túl van a műtéten, ijesztő részletek...
Hátha csak a megrendülés, vagy a pánik szorozta fel a szavait.
Hátha ma jobbakat hallok.
Várom az estét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése