2010. június 26., szombat
Falusi ál-idill
Hajdanában, még gazda-koromban azt hittem, hogy úgy kell berendeznem az udvart, mintha Noé bárkája lenne. Mekegjen kecske, káráljon tyúk, röfögjön disznó, kutya kergessen macskát, legyen falusi idill.
Nekem ezekből viszont a realitás jutott. A tyúkjaim nem tojtak rendesen, eszük ágában sem volt kotlani, vagy ha mégis, akkor vagy kutya, vagy görény jött az idill helyett. Tyúkszarba viszont bárhol léphettünk. Az első kecském se fiú - se lány, a második meg idegesítően ostoba. Kikötöttem legelni, de neki csak az a fű kellett, amit már nem ért el. Vagy kidülledt szemmel fuldoklott az elérhetetlen zöld után, vagy addig tekergett, míg a kötél össze nem csomózta mind a négy lábát. Feldőlt, mint a zsák, segítség után sivalkodott. Egy darabig lestem a vágyát, oda kötöttem, amit legelni valónak ítélt, de sose volt döntésképes, csak az épp elérhetetlen fű után vágyakozott. Megszabadulni is nehéz volt tőle, kész szégyen, mert percenként gúzsba kötötte magát, a földön ordítozott. Hamar híre ment, hogy aki hülye kecskét akar látni a vásárban, jöjjön most.
- Jó, hogy eladtad azt a dögöt! Régen azt tartották, hogy az tart kecskét, aki elégedetlen az asszonnyal - foglalta össze kecske elleni ellenszenvét anyósom.
A malacokkal is megfizettem a tanulópénzt. Hajnalban keltem, amikor az első kettőt vettem. Drágák voltak, és tetvesek, haboztam fölöttük sokáig.
- Nem is malac, amék nem tetűs! - oszlatta el aggályaim a sokszoknyás malacos néni. - Az ilyennek jóféle a víre, vägye mäg, osz maj igazat ad nekäm!
Megvettem, de nem adtam igazat utólag se: délelőtt már hármat is kaptam volna a kettő áráért, tetűmenteset ráadásul, az élősködő-mentesítés se volt két fillér. De mindennek van jó oldala: sose tudtam volna meg, milyen a magas vérnyomás, ha haza nem viszem azt a két redvást.
Korán kellett kelni hozzájuk mindig, beöltözni disznós ruhába, ganézni, etetni, kedvükben járni, hogy boldogságban várják be a legyilkolást. Aztán nem fogyott a szalonna, a kolbász ránk avasodott, a konyhában csak olaj fogyott. Fagyasztóláda kellett a húshoz, de csak arrébb toltuk mindig, bolticsirkét ettünk, meg boltipulykát.
A pulykatartás sem azt hozta, amire számítottam. Kezesek voltak, és kíváncsiak, be nem állt a csőrük soha. Haboztam, hogy túlélők lesznek-e, vagy karácsonyi fogás, de elment az eszük 4 nappal karácsony előtt. Tettek egy sétát a kertek alatt, és csak egy jött haza a négyből. Kerestem őket, de nyomuk sehol, toll se maradt utánuk, más valakinél képezhettek karácsonyi főfogást. Bezzeg volt toll a megmaradt után: vagy társaságra vágyott, vagy öngyilkos lett, kideríthetetlen. Berepült a kutyaudvarba a kutyák közé, játszhattak vele, hisz teljesen megkopasztották. Nem ették meg, csak felszervírozták, ott feküdt égnek nyújtott meztelen lábakkal a tollkupac tetején. Összerágva, a karácsonyi pulykánk. A gyerekek bőgtek, a két kutyám nem értette, miért nem örülök velük én is. Így jártam, mondhatnám.
De általában így szoktam járni.
Jól járt velem a biblia, hogy nem lettem Noé.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Szerintem majd mindenki így jár, aki nem örökli a baromfiudvart... Ja, s növényekkel sem egyszerűbb, csak lassabban jövünk rá.
VálaszTörlés