Tribicikli

Itt, Pesten, biciklit tart az ember háziállat helyett.
Csendes, nem kell etetni, almot se kíván.
Robosztus, erős, mint a bivaly a mostani, de súlya is van hozzá.
Naponta morogtam a lépcsőn fölfelé, hogy kéne egy könnyebb bringa, kiköpöm a tüdőm, míg fölvonszolom.
Ért, ért az elhatározás, de tudtam halogatni jó darabig pénz híján.
A héten megkaptam az adóvisszatérítést, itt a tettek mezeje, döntöttem, lépni kell. Egy éjszakán át a kerékpárhirdetéseket böngésztem, de csak a használtakat, újra kinek van pénze. Amin a szemem fönnakadt, az tuti, hogy százezer fölött kóstált. Többszáz hirdetésből kijegyzeteltem 3 elgondolkodtatót, jónak tűntek, és olcsók - de nem vagyok szakértő, így másnap a kollégám az orra alá toltam a listám.
Megrögzött biciklista ő is, de velem szemben ért is hozzá.
Fanyalgott a három jelöltemre, nem lett lelkes, egyik helyett egy lepontozottat javasolt. A kollégáim már baromira unták, hogy aluvázazunk meg carbonozunk, üdülőhelyeket akartak válogatni Gyulán, csak azért is a kétkerekűket nézegettük tovább.
- Te, ez egy Kettler! - döbbent meg egyiken a bringatárs Gábor.
Szép bicaj, tényleg, tök szimpatikus, de csak a felét fedi le, amire nekem való. Haboztam, lapoztam is volna tovább, de a viselkedése megingatott.
- Te, milyen az a Kettler? - telefonált izgatottan Gábor valamelyik haverjának. - Szóval jó? Mennyire jó? Azt mondod, nagyon?
Teljesen meggyőzött lettem. Felhívtam a bringa eladóját, az ország másik felében lakott. Gatyáztam, leutazzak-e megnézni, éjfélre már itthon is lehetnék.
Itthon is csak a Kettler járt a fejemben. Ilyen a szerelem, gondoltam, jött, talált, győzött. De mi van, ha megveszi Gábor? Úgy belelkesedett, nekem gyanús... Igaz, van 3 biciklije, de ahol van 3, ott a negyedik is tök fölösleges, kell hát neki biztos.
Felhívtam a szerencsés eladót - hülye vevőt találni nem könnyű manapság - és rávettem, hogy adja fel postán a bringát. Fele költség a szállítási díj, mint az utazás, igaz, várnom kell EGY napot. Az is lehet, hogy kibírom.
Na, ezt nyélbe ütöttem. Most már türelmesen várakozhatok. Ábrándoztam, elképzeltem, amint egymás mellett áll a régi meg a Kettler. A régi marad, hisz a Kettler nem terepre való. Igaz, nem járok terepen, de ha akarnék, ezzel mehetnék, ha lemondanék róla, korlátozva lenne a szabadságom.
De a régi dög nehéz, cipelhetem tovább, minek akkor az újabb, nemnormális vagyok. Kell a Kettler mellé a monti, de egy könnyű, és nem ez.
Elővettem a tegnapi cetlim, és felhívtam az egyik eladót. Tip-top bicaj, alkudni is tudtam, vétek lenne kihagynom.
Két óra teltével már haza is értem. Az új monti tényleg könnyű, fél kézzel fogva szaladtam fel vele a lépcsőn. Betoltam a régi mellé, jól mutatott. Kis könnyű, kecses a másikhoz képest, de nem olyan fekete, nem olyan robusztus. Csak 13 kiló - konstatáltam a mérlegre állva - a másik plusz 5 kiló. És át lehet rakni a sárvédőket, lámpát, ezt-azt. Ahogy gondolatban pucoltam le a régit, olyan volt, mint a legyilkolás. Hisz én szeretem ezt az öreg bicajt. Nehéz, ronda, de jó. Nem sokat kapnék érte, ha eladnám. Annyit már nekem is megér, fölrakom tartaléknak a galériára inkább.
Bár meggondolandó az is. Az újabb túl szép egy tolvaj szemének még, nem merném egy bolt előtt se hagyni.
Fantáziáltam, hogy fér el egymás mellett majd a 3 bicaj. Sehogy, az jött ki mindig. Valahogy döntenem kéne, hogy lakni, vagy biciklit tárolni akarok.

Biciklit venni tök könnyű - állapítottam meg - nekem egy délután kettőt is sikerült. A siker gyanakvásra késztetett, csak úgy próbaképp megnéztem, hirdettek-e újabbat, jobbat, a guta üssön, vagy elégedett maradhatok.
A harmadik hirdetésnél elállt a levegőm: ott kellette magát egy alu-carbonvázas fekete gyönyörőség, egyszerre robusztus és kecses, pillesúlyú, szép mindene, tán elírták az árát, lemaradt egy nulla, de nem, ez tényleg annyi, annyi csak, mint a kettő, amit a délután vettem. Csak azzal vigasztalhattam magam, hogy biztos lopott.

Tegnap nem jött meg még a Kettler. Vártam 5-ig, aztán nyakamba vettem a várost. Megtaláltam a postát, ahova érkezni fog - de nem érkezett meg még, talán majd éjjel jön, adta az infót a postás néni. De ha éjjel jön, akkor csak hétfőn látom, se szombat, se vasárnap. Teljesen lelombozott.
Reggel azzal keltem, hogy itt van a biciklim Pesten, lakat alatt, mint egy rab, nem fogdoshatom, nem láthatom. Ki tudja, lehet, hogy ócskaság, ki kell próbálnom, hogy tudjam, szerencsés vagy balek vagyok.
Messze a hétfő, a francba is.
Délelőtt stáboztunk, amikor telefont kaptam. Kinyomtam 3-szor is, de nem hagyta magát a hívó.
- Itt vagyok a lakása előtt, hoztam a biciklit! Ja, nincs itthon? Akkor majd hétfőn, már lejár nemsokára a műszakom.
- És ha elmennék érte a postához? Fél óra, és ott vagyok!
- Az jó még - adta be a derekát a szállító. Akkor szóljon, ha odaért.
Tekertem, mint a hülye, fél óra biztos nem kellett hozzá.
- Itt vagyok a bicajért - hívtam föl az urat. - Merre találom?
- Hát, már elment a kollégám, én meg nem adhatom ki. Jöjjön hétfőn.
Van az ilyennek anyja? Ha van, biztos kint áll a kocsisoron.
Vágyakozva néztem az épületet, ahol fogva tartják a bicajom.
Keserves az élet.
Egy biztos, lemondom holnapra minden programom.