Relatív éden

Tegnap az iskolába érve az összes udvaron tartózkodó gyerek a kapura tapadt, sóvárogtak az utcán felhalmozott lomkupacok után. Az egyiket épp dobálták fel fel a kukáskocsira. Minden darab úgy fájt nekik, mintha a szemük láttára rabolták volna ki őket.
Talán ha tortát-fagyit tologattak volna, arra se csorgott volna jobban a nyáluk.
Egy hazajárós hatodikos az egyik kupacot túrta. Kincseket lelt: matricákat, golyókat, 20 éve betiltott tiki-takit. Tele volt a zsebe, a táskája, de nem tudta otthagyni. A bent maradottakkal üzletelt, így golyókkal szórakozott mindenki félóra múlva.
Egy idős bácsi panaszkodott a kapuban: mutatta a golyót, amivel az egyik ablakból hátba vágták. Fájt a találat helye neki, de jobban fájt, hogy kiröhögték, és még miket kiabáltak hozzá.
Nem akart bemenni az igazgatóhoz, beérte azzal, hogy kipanaszkodta magát.
Nem volt nagy kunszt megtalálni a tettest. Elégedetten vigyorgott még a diri előtt is. Kedvem lett volna szétrúgni a valagát.
A játszótéren sem időzhettünk sokat. Az egyik másodikos valahogy megszerzett egy kidobott ismeretlen krémet. Bekent vele pár elsőst, aztán marakodni kezdtek a kincsen. Az udvar szemétmentesebbnek tűnt, visszamentünk hát.
Meg voltak vadulva mind. Lomozni akartak, kupacot túrni, kitaláltak mindent, hogy kimehessenek az utcára. Kirugdosták a labdát, hogy hátha, beteg lett hirtelen az anyjuk, haza kellett menniük, mert cipőt vesznek, meg ami az eszükbe jutott még.
- Hadd menjek ki matricát nézni... - kérlelt Márió, nyakán két csík jelezve a tegnapi anyai pofont.
- Persze. Nézne is anyukád, ha a szemétben kotorászva találna!
- Nem szólna érte! Ő az ilyenér nem szól! Ő is onnan hozta tegnap azt a könyvet. Szokott ő is keresni, aztán, ha talál valamit, szépen szappannal lemossa! Hadd menjek ki már...!
Zsuelettát se eresztettem, pedig kitalált valami sürgős okot hazamenni. Tök üres táskával állt elém, az összes cuccát eldugdosta valahol, hogy sok férjen belé.
- Ilyen tanárt! Fuuuúj! - kiköpött a földre. - Ennyit se ér! Megyek is az igazgatóhoz, kirúgatom magát!
Megindult nagy garral az iroda felé, de az ajtóban visszakanyarodott. Lecsapta magát egy székre, ott durrogott.
- Hogy hajjon meg minden gecitanár! De útálom mindet! Mit röhög maga?!? Ilyen egy állatkínzó, oszt tanár! Apám majd elintézi magát!
Hátat fordított, úgy mondta tovább. Zavarta, hogy bár két kollégám is odahívtam műsort nézni, nem hatott egyikre sem kérlelő szép szava.
Piszok hosszú volt a délután. Meleg volt kint, meleg bent, lecke semmi, lassan ment az idő.
Aztán szép lassan kezdték hazahordani őket. Utalhatták a családit, mert sokan tértek be csipszért -kóláért a boltba, aztán segítettek az anyukák kotorászni a kupacokban. Közben ették a csipszet.
Janettkáért is jött az apja. Büszke ember, a főiskolájával szokott dicsekedni, állítása szerint külföldön zenél. Nem tudom, mikor teszi, de 3 éve ő jár rendszeresen a gyerekért. Janettka kirúgta magát a kapuban, apja lába elé dobva a táskát, és fölhágott az első szemétrakásra.
- Gyere már, Janettka - álldogállt mellette apja az iskolatáskával a kezében - Na, gyere már! Szép az is, de van már olyanod otthon - véleményezte a kislány által mutogatott kincseket. - Olyanod még nincs. Abból nem hozol egyet?
Nem tudom, marad-e még valami a szemétszállítóknak. Elpucolhatnák igazán már. Akkor eltűnnek a rakások mellett trónoló családok is, akik segítenek nevelni odakintről. Holnap talán nem hallom már: "Hogy beszél a kisgyerekkel? Mé nem eriszti ki? Gecimagyar! Ilyen csövestanár!"