Tegnap este úgy jöttem haza, hogy naaztánmost erre a hétre mindent megcsináltam. Magamra zártam az ajtót, hogy ide aztán senki be nem teszi most.
Bekapcsoltam a tévét, a számítógépet, hoztam be kávét, kihúztam egy szál cigarettát, hogy együtt álljon a luxus teljesen.
Az öngyújtóért kotorásztam, amikor csörgött a segélytelefon.
Bemutatkozott, de nem értettem a nevét. Mondta, beszélgettünk már, de akkor még nem volt pozitív, most már meg az. Biztos emlékszem rá, erőlködött.
Újabb púpot szerzett a hátára, tanácstalan. Valakivel beszélnie kell.
Szabad estém oda, krízis, az mindent visz.
Tényleg ismertem már.
Fura.
Egy súlyos alapbetegség, + a HIV, + nyakában egy friss nemibaj, depresszió, és egyedül van, mint az ujjam.
Más ennyitől simán kiugorna az ablakon.
Nem mondom, hogy fel se fogja. Csak az élet rendje, hogy a fiatalság nő, magától is, az ereje felszakítja a rárakódó bajokat, mint a felszín alól kitörő tarack a betont.
Igazi kamaszból felnőtt felé hajló suhanc. Már egyedül fel tudja állítani a farkát, a bajt is megtalálja egyedül mindenütt (vagy őt a baj?), aztán, ha gáz van, szalad, mint a kisgyerek, hogy anya, bibi, kösd be, puszit rá.
De nincs anya, szaladgál, keres újabb meg újabb apát.
Kell neki valaki, aki parancsolgat, akinek nem fogad szót. Akivel össze lehet veszni, otthagyni, és belemerülni, hogy mennyire egyedül van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése