Homo ludens

Nem is tudom, hogy jutott eszembe Julis néni. Jópofa, talpraesett asszony volt, úgy harapta a legmaróbb csípőspaprikát, hogy megkívánta, aki látta. Egyedül nevelte fel a gyerekeit, hamar özvegységre jutott. Éltében gyakran szórakozott a saját halálának az időzítésével.
- Kislányom, nyugodjál meg, úgyis fölakasztom magam - mondogatta. A leendő halála épp olyan praktikus tenninivaló volt, mint lisztet, vagy cukrot venni a boltban. Az se mindegy, melyiket hol, mennyiért adják, spórolni kell, sok a száj, kevés a forint. A temetése gazdaságossága is sokat foglalkoztatta.
- Ha fölakasztom magam, és meghalok, akkor égessetek el, a hamvasztás a harmadábul is megvan - számítgatta.
Volt, hogy próbálkozott is: bevett egy rakás altatót, vagy mérget ivott - de az csak kísérletezés maradt. Aztán, amikor 82 éves lett, és nehezére esett már a járás, az ágya melletti radiátorcsőhöz hurkolta a nyakára kötött kötelet, és levetette az ágyról magát. Meghalt szegény, az Isten nyugosztalja.
Vajon tényleg meg akart halni? Vagy csak veszélyeset játszott, és véletlen belehalt? Miért dobja el az életét az, akinek már úgyis alig pislákol? Aki halni készül, miért rakja ki párnákkal a padlót, amire zuhanni fog? Hisz a halál után már úgyse érzi, nincs ideje fájni.

Elhamvasztották, kívánsága szerint. Egy fekete bársonnyal borított asztalkán állt a hamvait tartalmazó urna. Az unokái között ott volt a kelekótya Móni -. azt mondta az orvosának egyszer, hogy doktor úr, ezt a hüvelylabdacsot ne írja föl még egyszer, be nem veszem többet, alig tudtam lenyelni - a gyerekei persze, hogy nem értették, hol a mama. Meg mi az, hogy "temetés". A "mama az urnában van" pedig totál értelmezhetetlen volt számukra. Felemelték a fekete abroszt is, hogy megkeressék, hova bújt. Szaladgáltak le-föl, bekukucskáltak mindenhova. Gyakran játszott olyat, hogy kukucs, itt vagyok, de most nem jött elő.

A szomszéd falu plébánosa búcsúztatta.
Lezser fickó volt. Egy darabig az ismerősei közt nevetgélt, majd rázendített hirtelen a búcsúztató énekre. A második sor közepén megállt hirtelen, vágni lehetett a csendet. Két gyászoló pasasra nézett szúrósan, valami nem tetszett neki:
- Uraim, a szertartást megkezdtem, pofa be!
Elégedetten folytatta a második sortól aztán, pont onnan, ahol abbahagyta, és zökkenések nélkül ledarálta az egészet.
A ceremónia végére kenetteljessé vált, mint Katz lelkész a börtönmisén. Ájtatosan imádkozott egy zárót, a tekintete már a gázsit látta. Az ima után fél percig csendesen állt, olyan volt, mint egy pap ima után, majd intett a kezével a sírásóknak, hogy induljanak. Azok nem vették a jeladást - más paphoz voltak szokva - így nem mozdultak.
- Uraim, végeztünk, húzzatok már! - rikkantotta, és jókedélyét látva feltehetően gratulált a hozzátartozóknak.