Itt járt ma Bé. Rég láttam, az időm teljesen szétzilálta az iskola. Igaz, nem is nagyon strapáltam magam utána.
- Amióta meglett a tesztem, úgy érzem, kerülsz - mondta.
- Igen. Le akarlak építeni - nehéz volt kimondanom, de jól esett. - Majd keresek neked egy negatív aktív pasast.
- Nekem ne keressél! Nem kell nekem úgyse más!
Pfff...
Családtag lettem? Vagy félti a zugot, ahol órákig verheti a farkát?
- Amikor megláttad a tesztem, mire gondoltál? Sajnáltad, hogy negatív? Bántad, ugye? Gondoltad volna? - ez már egész hízelkedős volt, bár a mögöttese borzongatott.
- Nem gondoltam volna, de örültem neki. Képtelenség sajnálni, ha egy teszt negatív.
Elszontyolodott, láthatóan, a leradírozás elemének vette ezt is.
- De, de egy kicsit sajnáltad, ugye? - alkudozott tovább. - Biztos gondoltál rá, hogy akkor gumi nélkül lehetne...
- Nem. Igaz, arra gondoltam odafele menet, hogyha pozitív, akkor aztán baszhatom. De inkább átvitt értelemben gondoltam. Tudod, előbb jutott volna eszembe Móni, meg a két gyereked, hogy hogyan adod be nekik, mint az elélvezés.
Értette is, nem is.
Ritkán élte meg eddig, hogy valaki csak úgy spontán, saját magáért kötődik hozzá.
Már amennyiben ez a kötődésnek mondható.
Csak arra gondolt: nem kell, unom, elég belőle.
Ült a fotelben, tétován.
Megsajnáltam. Elé álltam, s az ágyékomra tettem a kezét.
- Kiverjem? Van még időd? - készségeskedett tüstént.
- Csak 20 percem van - toltam le a gatyám.
Úgy simogatott, mintha utoljára látna. Összehordott hetet-havat, a franc se tudja, hogy hozzám, vagy a farkamhoz beszélt.
Otthagytam a lakásban, melóznom kellett. Hadd netezzen.
Nem tudok hatékony nemet mondani még mindig.
Bárnem is tudom, akarok-e.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése