Szar ez a segítő munka.
Hiába tudom, hogy amit nem én okoztam, nem is az én dolgom rendbe tenni... de látom, fölismerem, ha gáz van, és ha semmit se teszek, olyan, mint a cserbenhagyás.
Ugri Fánciról már a múlt héten sejtettem, hogy szétesett. 8 helyett 2-3 órás késéssel érkezett naponta, ki se mentette, észre se vette magát. Dicsekedett, hogy jajdejó, végre tudott aludni, és fel se fogta a dermedt csendet a szavai körül.
Magunk közt féltettük.
Észre ne vegyék, ki ne rúgják.
Szar állás ugyan, de mégiscsak állás, élni kell valamiből...
Főnöke nem vagyok, rá se parancsolhatok, hogy holnap legyél pontos - a javaslatot - ha kell, felhívlak reggel - elutasította.
3 napja félrehívta kolléganőm: az apja segítségét kéri, mert szenved nagyon. Éjjelente sugarazza őt az ellenség, pihenni sem tud. Fájdalmas neki, lefogják, lekötözik, nem érti, miért teszik. A kolléganőm apja tekintélyes ember, hallgatnak rá, szóljon már érte.
Úgy érzi, látszik is rajta a sugarazás. Célzásokat tesz, mit ki nem kell állnia.
Sose ivott, nem delírium.
Fikció, amit valóságként él meg.
Hogyan lehetne pszichiáterhez juttatni?
Be kell várni, míg szétmegy?
Ma ugyanezt láttam, máson.
Akit eddig kedvesnek, okosnak találtam, ám esendőnek, kiszolgáltatottnak - most jelét vettem, hogy esik szét, az orrom előtt.
Segíteni annak lehet, aki kéri.
Mit kezdjek azzal, ha valaki a fikciójához kéri ezt?
Észre lehet-e vetetni vele a határt a realitás és a fikció közt?
Most csak egy határt látok.
Az a saját kompetenciám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése