2010. június 8., kedd

Fehér veréb

Katonakoromban már tudtam, hogy meleg vagyok. Volt egy srác a században, Lalika, akiről ordított, hogy szintén. Bár nagyon jóképű volt - nem kunszt ez 20-22 évesen - volt, ami visszatartott. Mászott mindenkire, barátkozni akart, kedves volt ugyan, de olyan gusztustalanul nyalt a feletteseinknek, hogy gáznak tűnt vele bármi közösködés.
Az alapkiképzés végén szétszórtak bennünket országszerte. Elkövettem mindent, hogy Pestre kerüljek: akkoriban melegként ez látszott az egyetlen praktikusnak. Lalikának pechje volt, mert a törleszkedése miatt annyira megkedvelték a felettesei, hogy egyedül őt jutalmazták azzal, hogy a kiképző bázison maradhatott.
A picsában, messze mindentől, az isten háta mögött.
Nem is talált magának senkit szegény. Egyik este hülyére itta magát. Vagy bátor lett, vagy kontrollt vesztett, nem tudni már, de rávetette magát egy bakára, alig tudták leszedni.
Nagy botrány volt, de szerették a században, elhatározták hát, hogy meggyógyítják. A gyengélkedőre küldték, onnan meg a katonai kórházba, hogy gyógyítsák ki alkohol hatására fellépő beteges vonzalmából.
A kórházban jól megfigyelték, kitöltettek vele pár tesztet, aztán a kezébe nyomtak egy papírt, hogy
komplett buzi,
katonai szolgálatra alkalmatlan,
leszerelendő.
Neki kellett a siker, a jó szolgálat, karriert akart, dicsőséget.
De kiselejtezték.
Nem tudott mit kezdeni a papírjával.
A kórházból kilépve
bement
egy
épülő ház
pincéjébe,
és
felakasztotta magát.
Talán 23 se volt még.
Erős, szép, egészséges, sikeres.
Azt gondolhatta, hogy rajta kívül senki más nem homoszexuális, egyedül csak ő. Eltitkolni sem lehet, mert rányomták a bélyeget.
Csak elbújni lehetne, mindenki elől, aki ismerte addig. Szétfoszlott minden, ami addig körülvette. A sikere, a mások megszerzett szeretete, a jövője.
Kirekesztették.

Ma jutott eszembe ez a régi történet, amikor arról az AIDS-től rettegő nőről olvastam, aki a hátát ruhapróbálás közben felkarcoló címkétől fél.
Eltűnődtem, van-e ma olyan fogalom, ami jobban kifejezné a kötelező kirekesztést, mint maga az AIDS. Az AIDS-től mindenki fél, borzadnának megérinteni, szétfoszlana egész élete erőlködése, hogy valamit érjen, valakik szeressék, hogy csapatuk tagjának tartsák. Nem simogatnák, de verni sem mernék, mert veszélygóc, kerülendő, jobb tőle biztos távolban. Hiába lenne szép, hiába lenne okos, hiába lenne kedves, hiába lenne bármi, amivel hatni lehet másokra, szart se érne az egész rendszer.
Régen tán a lepra hathatott így, de ki látott manapság leprást, a lepra már nem divat. De az agyunkban ott lehetnek a gyökerek, hogy félni kell, kizavarhatnak a társadalomból a pusztába, és csak messziről nézhetjük, hogy mások hogy szeretnek, esznek, laknak, intrikálnak, szövetkeznek. Kiszorulunk a pályaszélre, és csak nézhetjük, mások hogy játszhatnak tovább.
Nemcsak a halállal veszthetjük el a kontrollt. Adódhat olyan élethelyzet, amiben szart se ér a megtanult rendszer. Se szövetség, se védelem, se ölelés, se részvét, az altruizmus is kiélhetetlen.
Persze más megélni az AIDS-t, a leprát, vagy bármit, mint amit az ember előre gondol róla.
Amíg csak előre gondol, nincs tapasztalat, csak félelmek örvénylő ismeretlensége.
Lalika is, ha vár, rájött volna, hogy nem az egyedüli meleg. Élhetett volna meg sikert, szeretetet, bármit, amit akkor, ott, nem látott át.
Nem tudom, végeztek-e már kísérletet, ahol mindenki pl. szürke ruhában van, és csak egy a piros. A piroshoz szólni, érinteni tilos, kerülni kell, tudomást sem venni róla.
Nem tudom, hány napig bírná a piros.
Kibírná-e egyáltalán?

2 megjegyzés:

  1. A kísérletet, ha nem is ilyen drasztikus formában, elvégezte valaki egy iskolai osztályon a 60-as években: asszem a barna szeműek voltak kirekesztve, a többiek meg nem. Nagy port kavart fel a dolog, és akkor kezdték szabályozni etikailag, hogy mégis mit lehet egy kísérletben meg mit nem.

    Persze ott a barna szeműek többen voltak, nem egyedül. Mint ahogy a leprások is felismerték egymást (legalábbis egy idő után...), és saját kis közösségeket alakítottak ki (ld. Ben Hur). A HIV viszont láthatatlan, akárcsak a buziság. És talán ezért szigeteli el az egyént még sokkal jobban.

    VálaszTörlés
  2. Azon gondolkodom, az elszigeteléshez milyen kevés is elég: ha pl. egy ilyen csoportban elterjesztik, hogy a barnaszeműek csak kását kapnak, hús, sajt, gyümölcs csak a más szeműeknek jár - vacsoraidőre már kerülnék a kásaevőket. Másnapra tán kész is lenne az ideológia a másszeműek kiválóságáról, alátámasztandó a billegő lelkiismeret-furdalást.

    VálaszTörlés