A büdös kábelszag és a szirénák hangja egyszerre ért be a nyitott ablakon. Kipillantottam: láttam, nagy cirkusz lehet valahol, mert vagy 5 tűzoltóautó fékezett csikorogva a sarkon, és pár az utca végén tűnt fel épp. A vijjogás és a lámpák villogása ijesztő volt az éjszakában. Kissé gyanús volt, hogy a hirtelen összeverődött 60-80 ember mind a házunkra meredt. Becsuktam az ablakot, és kisiettem a körfolyosóra. Onnan sehova se látni, de hát sose tudni, mitől lesz okos az ember.
Szinte mindenki kint állt már, és az összes szem a belső udvarra meredt. Tűzoltók szaladgáltak, keresték, hol lehet lemenni a pincébe.
- Le vannak hegesztve az ajtók. Ott van pedig a tűz! - tudósított az egyik szomszéd.
- Leszaggatták a pinceablakokat, bedobáltak mindenféle szemetet, és bemásztak a hajléktalanok. Tegnapelőtt rugdosta ki az egyiket az a földszinti lakó - mutatott a sötétben úgy vaktában az egyik néni, aki rendszeres viráglocsolás révén nagyjában képben van a házbeli eseményekben.
Borzasztó büdös szállt fel, de maradtam. Észrevettem, hogy az alattam lakó srác is kint áll az ajtaja előtt. Már 4 éve szemezünk egymással, de a szián túl még semmit sem kommunikáltunk. Csak egy tréningnadrág és egy atléta feszült a testén. Rajta felejtettem a szemem. Nem nézett fel: szomszédja traktálta valami vég nélküli történettel, illedelmesen hallgatta őt. A tűzoltók tették a dolguk, semmi tennivalónk nem akadt. Ilyen olcsón ritkán lehet az ember katasztrófa-turista, éltünk vele mind. Sosem látott lakók bukkantak fel a lakásokból, és mindenki mindenkivel barátkozni kezdett. Aki aludt már, azt se hagyták ki a jóból.
- Jöjjön már ki, szomszéd! - dörömböltek egy néni ajtaján. - Ég a házunk, és maga nem is nézi? Ne maradjon már ki maga sem!
A zsánerem közben eltűnt a sötétben, csak a fehér trikóját láttam megvillanni. Kinéztem az utcára: láttam, hogy a szemközti sarkon állva követi a történéseket.
Lementem gyorsan, véletlenül(?) épp mögé keveredtem. Beszélgetni kezdtem az alkalmi társaságával, aztán nagy nehezen leválasztottam róluk.
Végre beszélgethettünk. Nézhettük egymást leplezetlen: nem is értem, hogy kerültem el a csókolózást vele. Tudom már a nevét, elmesélte az ablakait, dicsértem a virágait, és megegyeztünk egy jövőbeli kávéban is.
Aztán már úgy mászkáltunk le - föl a tömegben, mint egy összeszokott páros. Ráértünk: nem volt villany, nem volt minek sietni.
Még a "Tűz van, babám!" c. filmet is elmeséltem neki az eset kapcsán.
Gondoltam: ha nem kapcsolják vissza az áramot, felhívom hozzám, ne féljen a sötétben szegény...
De semmi jó sem tarthat örökké.
Eloltották a tüzet, visszakapcsolták a villanyt, a bimbózó romantika kommersz estébe hajlott.
Szellőztetni kellett, hogy ne üljön meg a szag.
Feljöhetne, igazán... már egész hozzá szoktam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése