A kezdet

Ezt még akkor írtam,frissiben. Nem árt emlékezni.

Kommersz sztori, 2009.

I.

Nem sokat kellett várnom kivételesen a rendelőben. Talán 5 percig se melegítettem a seggem a konvektor mellett, amikor megkönnyebbült vigyorral kijött egy srác. Pusmogtak kicsit: a rá váró férfi is fülig szájat vágott, aztán az ajtó kattanása után eltűntek.

- Jöjjön be! – intett a doki.

- Ilyen keveset se kellett még sose várnom – dicsértem a doktort, hogy törjem a csendet.

- Régen járt itt.. Mikor is?

- Nem olyan rég… december elején – közepén? De hát számtalanok az én vétkeim… - humorizáltam, de száraz volt a torkom. - Ráadásul tegnap reggel arra ébredtem, hogy sajog a tarkóm. Tapogattam, és itt a baloldalon olyan mogyorónyi duzzanatot éreztem. Mára már a jobboldali is beindult. Van ott nyirokcsomó?

- Van hát. Mutassa!

Engedelmesen lehajtottam a fejem, amíg az orvos tapogatta csomóim.

- Láza? Nem volt? Vagy nincs?

- Semmi, csak ez. Meg fáj a fejem, de nem olyan kibírhatatlan módon. Gáz? – néztem reménykedve a dokira, valami nemlegest várva.

- Hát… akár az is lehet. De nézzük a vérét!

Hamar készen lett. Megkönnyebbültem: ez is megvolt. Beszélgettünk még egy kicsit, aztán hazahívott az este. Ha jó napom van, még összejöhet valami, csak negyed 10-re jár.

Aggodalmaim eloszlottak: a vénám leszorító papírvattával együtt a szorongásom is a rendelőben maradt.

Egész héten látszólag eszembe se jutott a vérvétel. Tettem-vettem, mint máskor, de elhessegetettem minden randevút. Még a melóhelyemen vagyok, még nem keltem fel, már álmos vagyok, most épp várok valakit… utáltam, hogy hazudozok.

Eltelt az egy hét. Nem akarózott estefelé elindulni sehogy se. Csak üldögéltem a széken, egyik cigit szívtam a másik után. Vártam, de magam sem tudtam, mire. Aztán felhívtam az orvost, van-e ma rendelés? Pedig tudtam, hogy van… talán azt vártam: igen, rendelek, de maradjon csak nyugodtan, csak tegye a dolgát, minden rendben van. De kedves invitálást hallottam e helyett:

- Jöjjön csak, szeretettel várom!

Elhatároztam: elmegyek a villamossal a Nyugatiig. Onnan a rendelőbe. Aztán, ha megtudom, hogy pozitív lett a teszt, gyalog jövök haza. Lejárt a bérletem, ezért a zsebembe raktam két jegyet.

Mert hátha.

A váróban senki sem volt, kongott az ürességtől.

- Jöjjön be, vártam már – tárta ki az ajtót a doki. – Mi is volt a jeligéje?

Matatott kicsit a papírjai közt, majd rám emelte szemét:

- Sajnos, most minden rossz lett.

- Mit jelent ez? Mi lett rossz?

- Pozitív lett a tesztje.

Kongtak a szavai, lassan hatoltak a fülemig. Váratlan elvigyorodtam:

- Basszus… most tanulhatok angolul. Megfogadtam egyszer: ha HIV pozitív leszek, tengersok időm felszabadul, amit pasizásra szántam eddig. Most magolhatok – magyaráztam a doki kérdő tekintetét látva. - Benne volt a pakliban… nagyon is… Szegény szeretőim… hogy adom ezt be most nekik?

Az orvos csak nézett, együtt érzőn, szelíden. Nem siettetett, hagyta, hogy beszéljek.

- Mi lesz a következő lépésem most? – kérdeztem.

- Ha itt van a TB kártyája, akkor elrendezek mindent holnap a László kórházban, magának csak be kell mennie, és már kész kémcsövekkel várják. Be tudja diktálni most?

- Nincs nálam, de ha telefonon is jó, otthonról beolvasom. Bár elhatároztam idefele jövet, hogy gyalog megyek haza, ha pozitív leszek – mondtam ki hangosan bevillanó önmagamnak tett ígéretem.

- Helyeslem, a séta ilyenkor valóban jót tesz – bólogatott az orvos. – Ezek szerint nem érte váratlanul – tette hozzá kicsi csönd után.

- Hát... nem mondanám, hogy ezt vártam… de a fejfájás kitartott, a nyirokcsomóim most is jól érezhetőek még, Tartottam tőle, most ez van. Szokni kell.

- Akkor sétáljon egyet. Rendezgetheti gondolatait legalább. Magának már mondanom sem kell, hogy ez már nem olyan gyors lefolyású, mint 20-25 éve volt.

- Szólok a partnereimnek. Úgy kb. milyen időtávig szedjem össze, kire hozzam rá a frászt?

- Talán a tünetei megjelenésétől 4 hetet számoljon vissza. Akkor várom a telefonját, de nem kell sietnie, még szöszölök itt a dolgaimmal. Akár holnap is ráér.

- Köszönöm, doktor úr… eztán már nem kell jönnöm ide. De kár.

Amikor kiléptem a Podmaniczky utcába, megcsapott a szabad térség szele. Kifújta fejemből az előző percek összes nyomasztását, és valami érthetetlen vidámság szállt meg. – Écces buzi – mondtam önmagamnak. Ha megmondanám ennek a nőnek – pillantottam az épp leelőzöttre – sikoltozna hajnalig. Beugrott emlékeimből az az agresszív disznó, aki a munkahelyemen rendre megfenyegetett. Nézne, ha azt mondanám neki: „összeharapom a számat, és rád köpöm az AIDSes nyálam!” Aztán elolvastam az egyik kirakat összes lakáshirdetését, pedig egyet se akartam venni. Csapongtam, hol ide, hol oda. Kinek kéne megmondani? Annak a szerelmespárnak? Vagy annak a ténfergő alaknak, amott? Vagy ennek a kutyasétáltató nyanyának? Hisz ez most olyan érdekes… HATÁROZOTTAN KURVA ÉRDEKES!!!

Fogok tudni mosolyogni többé? Lelövi magát B., ha megtudja? Vagy lelő?? És szegény Cs.? Ha megfertőztem? Hogy adja be a feleségének?

Hirtelen heves vágyat éreztem, hogy előszedjem a noteszem. Pasasok kavarogtak a fejemben, de ki, mikor, ki előtt, ki után… úgy éreztem magam, mint egy bomba, amin serceg a kanóc.

Otthon. Végre. Elő a noteszt. De előbb a TB szám, megígértem. Telefon, meglepődés: - Már haza is ért? Aztán a notesz! Kitől kaphattam? Az a pár nős pasi, aki csakis velem csalta az asszonyt, kevés gyanúval bírt – Ez a hármas G.ékkel? Innen nézve a kettő az egyben nem is tűnt olyan nagyszerűnek… C.??? Jéééé… C. Hogy a faszért nem tudtam angolul! Vagy C. magyarul… kivettem a popperst a kezéből, mutogattam neki, hogy szopáshoz NOOO! – de nem értette a faszi, folyton érte nyúlt, nem értette, mit hadonászom, kínált zavarodottan engem is… aztán csak hagytam, hogy dolgozzon rajtam, bántam is már, mit szív, mit nem… annyira szép férfi volt, annyira lelkes, annyira kitartó…

Nem bántott a kétes bizonyosság.

Nem haragudtam se C.re, se magamra.

Előre kell nézni, nem hátra.

Decemberben volt az utolsó negatív tesztem. Mi van, ha már akkor is, hisz van ablakperiódus… Össze kell szedni mindenkit! Kivel volt bármi kétséges is? Jézusom, mennyi… De ha C. volt, akkor nem annyira nyomasztó… akkor előtte mindenki ártatlan, utána mindenki kétes.

Tettem-vettem, számoltam, elvetettem és megerősítettem. Aztán kikergetett a WC-re a hasmenés. Úgy látszik, ideges vagyok – konstatáltam. Aztán vissza a notesz mellé. Majd újra a klotyó.

A feljegyzéseim mellé visszatérve nem értettem már, miért húztam határvonalakat, miért raktam felkiáltójeleket. Talán fáradt lehetek – gondoltam, és kisöpört mindent az új vágy, hogy valakinek elmondjam: képzeld, HIV pozitív lettem. Se felkiáltójel, se döbbenet, csak csodálkozás. Mert azt hittem: annyit megúsztam már, hogy ez örökre biztosítás.

Tudtam, hogy esténként fent romeózik egyik barátom rendszeresen. Bekapcsoltam a gépet, és kivártam azt az iszonyatosan sok időt, amíg bejön az oldal. Pechem volt, nem találtam Ferit online. Amíg vártam ölbetett kézzel, hátha belép, rám üzent egy srác. Világszép, bohóc, 21 éves, harsog benne a fiatalság.

Hogy szexelne most.

Úgy ért, mint a gyomron ütés.

Nekem ezt most nem szabad. TILOS. Tilos mindörökké.

Régesrég, a boldog negatív időkben, kapva kaptam volna rajta, de most hazudoztam. Hogy reggel meló. Holnap meg értekezlet. A péntek is rendkívül zsúfolt lesz. De talán a szombat. Igen, az biztosan megfelel…(Addig vagy elfelejti, vagy sem… én úgysem lépek ide be addig!)

II:

Alig aludtam valamit. Fél 3-kor feküdtem le, és 5 előtt valamivel már éberen néztem, mint a csík.

HIV pozitív vagyok! – ugrott eszembe. Vadakat álmodtam, kételkedtem kicsit, vajon ez nem álmaim részét képzi-e?

Átültem a noteszem mellé. Szemüveg kellett, mert összefolytak a betűk. A WC-re is magammal vittem, ahova ismét kizavart a hasmenés. Ez csak pszichés reakció – nyugtattam magam.

Kiborítottam újra a hamutartót, sokadszor az esti sokk után. Le kell szoknom – dobtam ki a két üres dobozt, és felbontottam a harmadikat a kávé mellé.

Korán volt még bárkinek is szólni – aztán kitaláltam, hogy hagyok mindenkinek egy felhőtlen, boldog délelőttöt.

Bekapcsoltam a gépet, és pár meleg oldal keresőjébe beírtam a „HIV”, a „pozitív”, a „poz” szavakat. Magam is meglepődtem, mennyire nem vagyok egyedül.

Megettem egy rakás széntablettát, nehogy úgy járjak a munkahelyemen, mint az a tavalyi tűzvédelmi oktató, akinek a bokájánál folyt ki egy meggondolatlan szellentés. Féltem is, mi lesz, ha összeomlok, hisz hallottam, hogy úgy szokás. A buszon csupa negatív volt – máskor nem osztályoztam így, csak most. Mit tennének velem, ha tudnák? Megölelni nem mernének – nem is szokás – de megverni sem. Mérgező vagyok most, bőröm alá csomagolt vírusokkal, kiirthatnám vele Európát. Ha tudnák rólam, kizárnának, valami lakatlan szigetre, mint a mételyt.

Ha tudnák.

Hát nem fogják tudni. Tőlem nem, de mástól se, ha vigyázok..

B-nak valami ösztöne volt, mikor telefonálhat a legrosszabbkor. Már 8 után valamivel hívott.

- Felmehetek ma?

- Gyere, beszélnem kell úgyis veled.

- Baj van?

- Igen.

- Nagy baj..?... A legnagyobb..?

- Majd élőben, várd ki. Délre otthon leszek.

- Jó. Felmegyek addig hozzád. Most kurva ideges lettem!

Végigszenvedtem az egész délelőttöt, és 11-kor leléptem már. Siettem haza, de féltem is. Akartam, és kerültem volna a találkozást. B. állandóan csörgetett, agresszíven, türelmetlenül, nem vette, hogy kinyomom folyton, vagy hagyom csörögni unásig. ÉN most nem tudom felvenni. Értekezletem van – és bementem az összes boltba, ahol semmi dolgom sem volt.

B., mint a felhúzott íj várt. Láttam, bekapcsolta a gépet, de a szájbaélvezős videók helyett most AIDS – AIDS mindenütt.

- Mi a fasz van most??? – robbant rám B. köszönés helyett. – Gáz van? Kurva ideges lettem a telefonodtól!

- Pozitív lett a tesztem. Tegnap este tudtam meg – mondtam csendesen.

- A rohadt életbe..! Akkor most én is???

- Nem biztos még, de minden esélyed megvan rá.

Úgy hatottak szavaim, mint a kivégzés. B.ból kiszállt az erő, lerogyott az ágyra. Tenyerébe temette arcát, alig értette, amit mondok.

- Hogy lehettem ekkora fasz..?.. Mindig éreztem, hogy baj lesz..!... Minek is csináltam, amikor nekem nem is volt jó..? Hogy adom ezt be az asszonynak??? Mit mondok apámnak??? Aztán mit mondjak, honnan kaptam??? Ha nekem megmondják, én kinyírom magam!

Hagytam, hogy beszéljen. Én voltam a pozitív, de most B.nak nagyobb a baja. Melléültem, átöleltem, de idegen volt most a mozdulat.

B. elfeküdt az ágyon, majd le-föl járkált a szobában, és olyanokat beszélt, amit sose hallottam tőle eddig. Az anyjáról, a gyerekkoráról, hogy mekkora verekedő volt, hogy másik nővel, másik pasival sose…

- Én el se megyek szűrésre! – jelentette ki hirtelen, újra határozottá válva. Engem ne vegyenek rendszerbe, én nem akarom, hogy nekem valami értesítést kiküldjenek! Nem haragszom rád – nézett rám – de kiderítem, ki fertőzött meg, aztán kinyírom! Aztán kinyírom magam is!

- Elkísérlek szűrésre. Beléd élveztem, igaz, de lehet, hogy megúsztad. Ha meg nem, akkor sem biztos, hogy Mónit megfertőzted. Amit saccolok, hogy mikor kaphattam… azóta csak egyszer voltam veled. Rá két hétre. Minden esélyed megvan, hogy pozitív legyél. De meg is úszhattad.

- Hogy ilyen legyen ez a kibaszott élet… mindig gumival dugok otthon, mióta megvan a kicsi… Nem szed Móni gyógyszert a szoptatás miatt. De most az egyszer gumi nélkül voltam vele… hogy mondom meg neki, hogy eredj már el te is szűrésre? Semmit se tud! Mondjam meg neki, hogy pasival keféltem? Mi lesz a kicsikkel?? Hogy nőnek fel anya – apa nélkül?

- Csak egyszer voltál vele koton nélkül? – néztem rá. Akkor van remény! Amikor utoljára itt jártál, dicsekedtél, hogy milyen jót szexeltél vele, és „beleélveztél a kicsike seggébe”. Az két nappal azelőtt volt, hogy megdugtalak.

B.nak végre jutott valami kicsike reménysugár. Elterült újra az ágyon, a plafont bámulta, és fantáziált a boldog fertőzőtlenségről. Hogy soha többé pasival. Hogy elviszi a családját a tengerre. Hogy sokkal jobb ember lesz ezután, mert most nem jó. Hogy ápol engem, ha beteg leszek. Hogy Mónival is sokkal rendesebb lesz. Aztán újra félt, majd megint fantáziált.

- Nekem el kell mennem a Földhivatalba most – mondtam csendesen. - Rád zárom az ajtót, ne vezess most! Próbálj egyet aludni, így nem ülhetsz kocsiba. Majd sietek vissza.

Halálosan fáradt voltam. Vitt a lábam automatikusan. Sietni kellett, hogy fogadjanak még. Előszedtem a villamoson a telefonom, és írtam egy SMS-t: „Feltétlen beszélnünk kell. Mikor tudunk találkozni? Fontos!” Aztán elküldtem minden címre, amit a zsebembe készített cetlin találtam.