Szerdán átestem a 3. vérvételen. Mára füttyentettek be a Lászlóba - ettől úgy éreztem magam, mintha egy szar kártyapartin ülnék... bizonytalan esélyekkel, várva, hogy na, vajon mit osztanak le máma.
A Gyáli úton tekerve azon kaptam magam, hogy valami szorongásféle van bennem.
Nafene.
Néztem, kik néznek.
Szart rám mindenki az úton, tudtam, de valami lista körvonalazódott bennem, kikkel nem szeretnék most találkozni.
BD. szűkszavú volt. A papírjaiba temetkezett, onnan lökte ki, rám se nézve:
- Hogy van?
Szöszölt kicsit, aztán elém állt.
- Vetkőzzön! Sohajt... sohajt... megint sohajt... most ne sohajtson.
Jólesett a hideg fém érintése a melegben, amint a hátamon hallgatőzott, engedelmesen sóhajtoztam, zavart az izzadt bőröm, amint a nyirokcsomóim tapogatta.
- Rendben van... akkor... 3 hónap múlva látom - de akkor már Ági nővérrel kommunikált, felém se nézve. Végzett velem, mehetek akár?
Tegnapi vendégem mesélte, milyen kedves volt vele BD. Nagyon rosszak lettek az eredményei már az első vérvételen is, most meg még rosszabbak. El kell kezdenie a gyógyszerszedést, és aprólékosan elmagyarázott neki mindent a doki. Velem nem beszél annyit, ergo ez jó - ezen tűnődtem, amíg Ági nővér a vérnyomásom mérte.
- Mennyi most a CD4-em? - kérdeztem tőle, és zavart, hogy erőszakoskodnom kell a kérdezéssel. Vártam volna az adatokat, spontán, mint egy szolgáltatást.
- Kérdezze meg a főorvos urat, nála vannak a papírok.
BD. megvárta, míg tényleg megkérdezem. Maga elé szedte akkurátusan a dossziém, lapozgatott benne.
- Jók lettek. A CD4 630 valamennyi - nem is értettem -, a százalék 31 és fél.
- Hát... ez majdnem fele csak a múltkorinak - vetettem ellen.
- Ez van most - zárt rövidre.
Csalódtam.
Ez szar.
Hiába mondja: jó - nekem nem jó.
A legelső 861 volt, a második 1080. Nem ezt vártam. Szétomlott a tervem, hogy évekig ezer felett leszek. A százalék is romlott: 32 volt, aztán 38, most meg 6 és felet romlott. Belém költözött a bizonytalanság.
Március óta még egyszer sem éreztem ennyire hiv pozitívnak magam.
Magány kellett, meg csönd. Hazafelé még útba ejtettem a postát. Türelmetlen voltam, idegesített a sor, közben agresszíven rezgett zsebemben a telefon.
Biztos B.
A hátam közepére se kívántam. Kinyomtam, de nem adta fel. SMS: "Felugorhatok most?"
A faszt mondjak neki.
Amikor hazaértem, láttam, tervei vannak velem, épp kimosta magát. Nem tűnt fel neki, hogy leradírozom a kérdéseit, és a konyhában pakolászok elszántan.
Visszaült a szájbaélvezős videói mellé, kihallatszott amint csattogva veri a farkát.
Idegesített most. Menjen innen, hagyjon, magányt akarok.
Fölkockáztam az uborkát, a fokhagymát is rá, meg mindent, amitől a saláta jó, mintha ez lenne a kötelező feladatom mára. Aztán kimagoztam fél kiló meggyet, matattam, mit találok még a hűtőben gyümölcssalátához. Néha kiszólt: "hú, gyere, ezt nézd meg most, micsoda kurva, de szép a puncija, de imádom". Eluntam.
- Marhára nem érdekelnek a pináid most.
Végre észrevette a szótlanságom.
- Elmenjek? Bocs, ne haragudj, nem gondoltam, hogy... - fölkapta a nadrágját, de visszaült még a gép mellé, és az ágyon elterülve hallgattam, amint össze-vissza kattintgatott.
Mire fölébredtem, eltűnt.
Megnyugtató, egyedül.
Legalább most látta, milyen az, hogy hiv+ vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése