2010. május 31., hétfő

Jégkorszak

Miután kibabáztam magam kedvemre - nyűgös volt a kicsi, érezte az esőt - átgyalogoltam anyámhoz. Szitált az eső, aztán rákezdett rendesen, villámlott, majd dörgött is. Szél nem volt, élveztem az esőszagot.
Mire anyámhoz értem, alig szemerkélt már.
- Csukd be fijam az ajtót gyorsan! Fázok. Be is szoktam gyúútani esténkint.
- Most? De hát már nyár van... én már rég nem fűtök.
Nem akartam vitatkozni vele, becsuktam magam mögött, és leültem a legmacskátlanabbnak ítélt hokedlire. Beléptemkor 3 macska kirohant, a két anyamacska bent hevert a kicsinyei közt. Éreztem, tényleg fűt anyám, a szellőzetlen konyhában marta a szemem az ammóniaszag. Ennyi macska rengeteget hugyozhat, konstatáltam, de nem szóltam semmit. Legszívesebben azonnal fölmosófát rántottam volna, a macskák nyoma látszott mindenütt.
- Itt olyan hidegäk vannak, fiam, hogy a tännapi bazsarózsa rögtön läpotyogott, ahogy behoztam. Läfagyott az is. A rózsám mäg tiszta dér vóót. De az ilyet nem mondják be a tévébe, eetitkóják. Hogy vagy, fijam? Én szarúú vagyok, kimägy a fejembű minden, oszt mérges vagyok. Nem jó öregnek länni, fijam. A biciglim is eeromlott, kilukadt a kereke, hiánzik, mer abba kapaszkodok, ha eemék a bódba. De hangosabban beszéjjé, mer nem hallok sämmit.
Most csak a lányom neve okozott neki némi zavart, de rámhagyta, hogy ki lehet. Megint megkérdezte, hogy vagyok, most se várt választ rá sokat. Fullákoltam a csípős szagtól, kinyitottam résnyire az ajtót, de becsukatta, mert fázott.
Néztem az órát, egy helyben járt, csak 15 perce vagyok még itt.
- Rágyújtok! - mondtam, és végre beszívhattam az esőszagú kinti jó levegőt.
Nem sokáig tartott a szabadság, újra a konyhalevegő marta a szemem.
- Fijam, äsző valamit? Melegíjjek ételt? Ebédőtéé má?
- Nem kell semmi, agyonettem magam a lányomnál! - hárítottam gyorsan. Felrémlett bennem, milyen rettenetes lesz majd, ha nem esznek a kezem után már. Telefont kaptam közben, anyám kíváncsian figyelt.
- Csak egy barátnőm, fúrógépet kér - magyaráztam.
- Hát vidd át neki, oszt majd visszagyüssz.
- Nem itt lakik, hanem Pesten.
- Oszt tä ee tucc igazodni Pestän? - nézett rám csodálattal.
- Anyu... hát már 6 éve Pesten élek. Csak kiismerem magam.
- Tä Pestän laksz? - meredt rám. - Nem is tuttam. Sosä montad.
Gondolkodtam, képben van-e, ki vagyok? Eddig csak megelőlegeztem, hogy tudja. Nem piszkáltam, úgy van jól, ahogy hiszi.
Még csak 30 perc telt el, máskor egy órát is ki szoktam bírni.
- Mész is má, fijam? Olyan keveset vagy mindig itt. Még nem is beszégettünk szinte sämmit sä.
Fél órám volt még a buszig. Kerültem egy nagyot, hogy jobban teljék az idő.
Töprengtem, de nem találtam választ: észrevenné-e anyám, ha el se jönnék egyáltalán?
Ha nyári szünet lesz, talán lejövök, kitakarítok nála. Bár ma szellőztetni se hagyott.

1 megjegyzés:

  1. Szia!
    Idáig jutottam a blogodban, de tervezem, h végigolvasom. Egyszerűen zseniális, ahogy írsz, a tėmáid, a rajzaid! Úgy olvaslak, mint egy regényt, nem tudom letenni a sz.gépet :)
    Tamko

    VálaszTörlés