Száz éve annak pont, hogy dédnagyanyám elment a Sztroka-ház árverésére. 1910-et írtak akkor.
Megvette azt a széket, amin néha-néha ülök, és azt a tükröt, amibe naponta belenézek. Használtak voltak már akkor is. Ki tudja, mikor készülhettek.
A tükörhöz asztalka is tartozott, de az áldozatul esett nyúlház-gyártási szenvedélyünknek. Az elejét szétrágták a nyulak, a hátulját meg szétmarta a nyúlhúgy.
Nem sok tárgy volt a házukban.
Csak a két ágy, a sublót, egy láda, a vízpad, egy karospad - nagypapa gyakran szundikált rajta - az asztal, szintén a Sztroka-házból,székek, meg egy kasztni. Ebben voltak a lábasok és a tányérok, a sublótban a vasárnaplós ruha. Ott őrizgették nagypapa fekete mándliját, a bő gatyáját, meg a kötőt, amikben eltemették.
A napi ruhát a fogason tartották: a rakott szoknyát a korcánál gondosan fölcsavarva, mellette nagypapa cájgnadrágja lógott, amit sose mostak, csak kiporolni lehetett.
Akár szegényesnek is lehetne mondani mindezt, de csak puritán volt. Nem kellett más. Nem volt sok ruha. Nem voltak fölösleges kacatok. A lisztnek, zsírnak, kolbászoknak megvolt a maga helye, a hordóknak is.
Ma mennyi kacat közt élünk. Ragaszkodom mindenféle hóbelevanchoz. Aztán, ha meghalok egyszer, konténerszámra vihetik a szeméttelepre az egészet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése