2010. február 11., csütörtök

Köcsög szánkó

Már megint elegen hiányoztak ahhoz, hogy komplikáció nélkül kivihetők legyenek a dombra.
Összecsapták a pár soros leckét - Dzsasztin ezt is csak lopva másolta, mert fönnakadt a "brummog" szó betűzésén. Sokat fejlődött vissza: harmadikban még lehetett neki diktálni szavakat - ha hagyta épp - mostanában viszont a négybetűsök jelentik a felső határt nála. Komplikáltabb szavaknál izzad, öklével a padot veri, üvölt: tudom, tudom! nem tudom! - aztán vagy széttépi a füzetet, vagy falhoz veri. Boldog, ha azt hiszi: átver - így hagyom, hogy másolja a másét. Azzal is dolgozik valamit legalább. Most lesz 13 nemsokára, és 90 kiló lett. Kollégáim szerint elviselhetetlenül büdös - az én orrom viszont nem érzi.
Dzsuelettán kétszer is fellobbant a rapli, de felülkerekedett benne a csavargási vágy, így maga ösztökélte a többit, hogy hamar elkészüljenek.
Szánkó is jutott mindnek, nem volt min veszekedni, szövetkezni, konspirálni.
A Nyúldomb tök üres volt, senki se kívánkozott ki rá rajtunk kívül.
Nem volt kinek ordítozni, hogy "kussoljál már el az útból!" "rohadt csövesgeci, te már harmadszor csúszol, most én jövök!" - el is unták hamar. A két fiú egy meredeken csuszkorált lefelé - azt hitték, hogy tilos - a lányok meg marakodni kezdtek.
- A Dzsueletta szánkója sokkal jobb, ez nem is csúszik, ez a rohadt köcsög, csöves! - rugdosta Coffi a sajátját - nem is megyek vele!
Levágta magát a padra, és bőgést színlelt. Az előadás hatott: két kör után Dzsueletta maga mögé ültette, és együtt visítoztak lefelé.
Dzsasztin hamar elunta az állóvizet. Talált egy mázsás hógörgeteget a domb mögött - egy hóember aljának szánhatta valaki, de kedve szállhatott. Volt mellette néhány kisebb is, de azok nem indították be a fantáziáját.
- Tanbá, ezt vigyük föl, kell két szánkó hozzá, és fent izé, hát-hát összerakjuk! Máriusz, hozd a szánkód, Dzsuleetta, te is! - rendelkezett, és saját szánkóját félretolta. - Gyertek már, na, na, gyertek! - ordítozott. - Tanbá, maga is jöjjön!
A többiek tojtak rá, így csak ketten lökdöstük a hógolyót.
- Ez túl nagy, és le is fagyott. Vigyük azt a kisebbet - mutattam a mellette lévőre, de hasztalan, mert Dzsasztin pont ettől lett lelkes.
Valahogy sikerült kibillegetni az első állásából, de a szánkóra nem tudtuk felgördíteni. Az erőlködés kíváncsivá tette Máriuszt is, jött hősködni a 30 kilójával:
- Egyedül is felkapom, semmi az! - de megfogni se tudta, nemhogy megbillenteni.
Hiába mutogattam a kisebbet, egyiket se érdekelte.
Próbálkoztak sokáig, szakadt a víz mindkettőről.
- Túl nagy - diagnosztizált Máriusz. - Faragni kéne belőle.
Először a sarkukkal rugdosták, aztán botokkal vésték egyre kisebbre. Amikor már csak akkora volt, mint a mellette lévő kisebb, végre fel tudtuk csúsztatni a szánkóra.
Dzsasztin azonnal rendelkezni kezdett:
- Máriusz, húzzad, tanbá, maga tolja, aztán vigyük már!
Megtettünk pár lépést, de még mindig szétterpesztett kézzel irányítgatott, esze ágában se volt a szánkóhoz érni.
- Gyere, fogd meg, billeg. Hozok egy botot - csaltam ravaszul a rakományhoz.
- De siessen már!
- Sietek! - és komótosan rágyújtottam.
- De segítsen már! - óbégatott kétségbeesetten, és abbahagyta a tolást.
- Segítek, de a szememmel most. Az előbb tanultam tőled. Toljátok csak! Érzed, milyen jól halad, hogy nézem?
Fölmentem a dombtetőre a lányokhoz. Máriusz tovább húzta a szánkón a hótömböt, Dzsasztin ugyanott ordítozott. Amikor felért a dombtetőre Máriusz, fölcammogott megszemlélni az eredményt. Tetszett neki. Kiszúrt lent egy újabb hógolyót - elég nagy volt az is - és arra mutogatott:
- Gyere, Máriusz, húzzuk föl most azt is! Na, gyere, gyere már! - és nekilódult lefelé.
- Én ugyan nem megyek, húzza föl ő - mondta nekem Máriusz, nem vállalva fel a nyílt konfrontációt a 3-szoros túlsúly ellen.
- Tanbá, maga is jöjjön - hadonászott a kezével. - Na, jöjjenek már!
- Én innen segítek, a szememmel. Az az előbb is használt!
Dzsasztin nem tudott mit kezdeni a passzív beleegyezéssel, egy darabig lent tanácstalankodott. Aztán feljött az üres szánkóval, kipróbálni azt az ugratót, amit a többiek felfedeztek. Nekilódult, ugratott, nyekkent a szánkó, amint talajt ért, és felborult. Végigcsúszott a meredeken, az alján elterült, mint a nagyalföld.
- Jajanyám, jajjaj, meghaltam!
Senki se rohant menteni, fölkelt hát, az oldalát lapogatva. Rúgott párat a szánkón, aztán visszaindult, a lehető legmeredekebb szakaszon.
A többiek vagy 8 kört levertek, de még mindig nem ért föl. Szenvedett piszokul. A csúcstól egy méterre kicsúszott a kezéből a szánkó, le egészen a domb aljáig. El is ment végleg a kedve. Hiába húzták föl neki, nem kelt föl benne a vágy.
- Kisgyerekeknek való az ilyen - rúgta arrébb. - Mikor megyünk már??? Unatkozom!
Hazafelé ráakasztotta a szánkóját Máriuszéra, és egy szipus után eredt.
- Ismerem! - ordítozta - ismerem! Juj, olyan egy csöves..! Hi-hi-hi, tisztára szégyen, ott szipuzik a háznál mindig!
Alig tudtam visszafékezni őket, a szipus mindenkinek hallatlanul érdekes lett. Afféle nem-ember, senki szövetségese, rangsor alja, szabadon rúgható - piszkálható. Sejthette ő is, mert a nejlonzacskójával beugrott a bokrok közé, és elinalt.
Érdekes, hogy semmi részvét nem kelt iránta, holott közülük való.
Az se kizárt, hogy valamelyikük évek múlva épp itt kering majd zacskóval a kezében.
Ki tudja, kinek mit hoz a jövő.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése