Évforduló

38 éve halt meg nagyanyám. A dédnagyanyám.
Gyerekként sokszor erőlködtem, hogy álmodjak legalább vele, vagy emlékezzek rá hús-vér valójában, de felidézett alakja egyre inkább 1-1 fényképhez kötődött.
Nagyon kötődtem hozzá.
Nekem ő volt a kapocs az akkori jelen és a múlt közt, 86 éve pedig maga a történelem.
- Nagyon szép lány vótam - mondogatta elmerengve - mägvótam vagy nyócvan kiló!
Sokszor nézegettem fiatalkori képét: akkor volt friss özvegy, elesett az ura (nagyapám?) Isonzónál. Azon a képen biztos nem volt nyolcvan kiló: az élet akkoriban könnyen szolgált tragédiákkal. A kép eredetileg tán fekete-fehér lehetett, ám az idő barnásra tompította a színeket. Nem parasztruha volt a viselete, hanem polgári: komorna volt akkoriban, a nagysága frizérnéje. Gyakran kísérte bálokra a tekintetes asszonyt, hogyha tánc közben kibomlott a frizura, kéznél legyen.
Sokat mesélt.
10-en voltak testvérek. 3 lány és 7 fiú. A lányok hosszú életet éltek meg, de a fiúk közül a legénykort se érte el mind. Volt, akit a torokgyík vitt el, az egyik alatt beszakadt a Babina Lúka jege. Kihúzták, de kopogósra fagyott a ruha rajta, mire hazaért. Nagybeteg lett, a vizeletét itatták vele, hogy az majd segít, de hiába. A legénykorukat megélteket derékba kapta az 1. világháború. Ki ezért, ki azért halt meg, de egy fiú se maradt. Egyik testvére kint élt a Turjányban - a Duna régi, szabályozás előtti árterülete - és ismert minden praktikát. Tudott kutyabőrből dobbőrt cserezni, hamulúggal árvalányhajat sárgítani, csíkot fogni. Volt, hogy hónapszám se látták, mert a Turjány csak ladikkal volt járható.
- A Janink mäg hódkóros vót. Ha rásütött a telihód, mászkáni kezdätt, vigyázni köllött, ee nä bódorogjon valameere. Zsákot tättünk az ablakra, ha gyütt a hódtőte, hogy nä lássa. De äccä mégis mägláthatta, mer főkeet éjjee, oszt eemänt világnak. Nyomát sä leetük. Oszt rá 3 évre írást kaptunk Moson vármägyébű, hogy mägtaláták halva. Valahun ott is temették ee szägint.
Nagyanyámat kamaszlánykorában szolgálni adták Pestre. Homályos történetekkel rukkolt elő abból az időből: "színésznének" csábították, "mer úgy danótam, mint a pacsírta", de észnél volt, és nem ment - vagy nem mert? - félt a "Lilijom" utcától, meg a Szondi utcától, mert ott álltak a piros lámpás kurvák. Aztán hazajött, a helyi uraságnál szolgált, melléje szegődött a szerencse, mert észrevették, hogy ügyes. Komorna lett, a nagysága kitaníttatta Pesten a frizérségre. Aztán hozzáadták a parádés kocsishoz (mintha neki szava se lehetett volna ellene). Lányuk lett, nem is lett több gyerek, mert dédnagyapám elvitték a háborúba, csak a gyászhír maradt belőle.
Dédnagyanyám ott dolgozott a nagyságáéknál továbbra is. Aztán pletykálni kezdtek a népek, hogy a nagyanyám hasonlít az úrfiakra - nem is játszhattak az úrfiak vele - de inkább rosszízű pletyka lehetett, mert dédnagyanyám továbbra is ott szolgált, igaz, már nem komornaként, hanem szakácsnéként. Az akkor 4 éves nagyanyám nem tarthatta viszont magánál, el kellett a kastélyból vinnie. A nagyszülei nevelték - vagy csak vigyáztak rá? - borral itatták, hogy szép piros legyen, és jól aludjon. Szinte már gyerekkorában alkoholista lett.
Sokáig élt özvegyen nagyanyám. A kastélyból eljött - vagy el kellett jönnie? - kocsmárosné lett. Sose volt kocsmáros férje: nála a királyné királynőt, a szakácsné szakácsnőt, a kocsmárosné kocsmárosnőt jelentett.
Szép asszony volt akkoriban is még. Gesztenyeszín haja, savókék szeme, a kor ideáljának megfelelő termete volt (reng a főd is, amerre én eljárok, legény legyen, kivel beszédbe állok - mondta a nóta akkoriban). Sokat pletykáltak róla - talán ezért lehetett, hogy nagyanyám sohasem pletykált. Volt egy név, amit ha kimondtak előtte, mégy 80 évesen is méregbe gurult. Olyan legények eleje fickó, falusi belami, nyilván nagy lehetett a titkolt szerelem.
Aztán férjhez ment másodjára is. Mostoha dédnagyapám nagyon jámbor ember volt, és öreglegény már. Csúful járt legénykorában: a Julis, akivel összeboronálták, a lakodalom napján bezárkózott a szobába, hogy menyasszonyiba felöltözik. Aztán meggondolta magát, kiugrott az ablakon - földszintes ház, nyugi - és elbujdosott a határban, csak két hét múlva merészkedett elő.
Nagyapám jó parti volt: volt 30 hold földje, erdei, szöllei. Bölcs ember volt, tisztelték, presbiter volt évtizedekig, így dédnagyanyám is elnézték neki.
Nagyanyám magázta mindig.
Érdekes, hogy nagyanyám rengeteg történetéből kiesett a köztes idő. Mintha a két férje közt nem is élt volna, pedig volt köztük bő tíz esztendő.
Sokat énekelt nekem. Kártyázni is megtanított, meg anyám által obszcénnak minősített versikékre (kisasszony, kisasszony, kifingott az ablakon, arra mänt ägy péklegény, barna lätt a sütemény). A Galícia hegyes-völgyes határát már elfelejtettem, mint ahogy elment nagyanyámmal rengeteg recept is, amiket csak ő tudott. Híres szakácsné volt, lakodalmakba járt kifőzni, sütni. Csak egyetlen ételére emlékszem, amit ő készített: öreg volt már, azt is csak azért csinálta, hogy fölidézzen valami gyerekkori ízt.
Legkorábbi emlékem is a szakácstudományához kötődik: álltam a kiságyban, ráztam a rácsot, abból a gubából akartam, amit akkor vett ki a sütőből, de nem kaphattam, a "forró" meg túl absztrakt fogalom volt akkoriban nekem.
Néha aludhattam is vele. Neki nem lehetett túl jó, mert sokat fészkelődhettem. Az ágya mellett nagy fatábla állt, hogy ne hűtse a fal, szerettem a talpammal azon tapicskolni.
Utoljára akkor aludtam vele, amikor nagypapa meghalt. A kisszobában felravatalozták nagyapám, fel volt kötve kendővel az álla.
Féltem.
Áthozták a szobánkba nagyanyám ágyát, mellébújtam.
Vigyázni kellett, mert sebes volt a lába. Megharapta egy kutya rég, kezelgette, de folyton kifekélyesedett. Elküldött bennünket farkasalma levélért - sebösszehúzó hatású - aztán a doktor is adott kenőcsöt, de nem használt. Szerencsére a tehénszaros pókhálóban nem bízott, talán bele is halt volna. 15 évig küszködött a sebével, aztán 84 éves korában plasztikázták, és rendbejött végre.
Sokszor néztem, amint fésülte a haját. A gesztenyeszín őszre váltott, a hajdani súlyos hajkorona egérfarknyira kopott. Fogai kihullottak, jó darabig csak kettő volt neki. Aztán a felső kiesett, az alsó megmaradt árva fog pedig mint az agyar, folyton az ínyébe csapódott. Eszébe se jutott, hogy fogorvoshoz: az utolsó általa ismertet Birkenauba vitték. Ahhoz öreg volt, hogy madzagon a fogával az ajtóval kísérletezzen. Engem hiába kért, nem vágtam be az ajtót. Nekiállt hát bicskával, rászánt egy délutánt, és kivéste a helyéből. Az ablakból néztük, elhűlve. Mit ahogy azt is, amikor nagymama magában beszélt. Agy-érelmeszesedése volt, elfelejtette a pillanatot, de előbújtak monológjaiban 50 évvel azelőtti béresek, frajlák, akikkel vagy pörlekedett, vagy elszámoltatta őket. Annyira tökéletesen beszélt magában, hogy a láthatatlan beszélgetőtársait is szinte láttuk magunk előtt.
Azt se tudom, hogy amikor felvilágosított, és elmondta szégyenlősen, milyen a megszakított közösülés - akkor modern volt, vagy csak egyszerűen valaki másnak nézett.
Amikor Mari néni haldoklott - öreg barátnéja - átkísértük hozzá. Leült mellé, és fogta a kezét. Mari néni rátette a másik kezét is, és azt mondta búcsúzásul:
- Oszt Mari... majd gyere utánam, jó?