MZs-t vagy 3-4 éve ismertem meg. Csuda kedves fickó, korombeli és vonzó, ezerrel pörög mindig. Külföldön élt már jó sok éve, afféle hazai kapocs lettem neki. Ha hazajött, készült rá: nyakláncot fűzött, vagy karkötőt, nemzeti színűt, mert biztos lehetett benne honvágy. Jó darabig csak szexeltünk nagyokat - alig bírtam erővel - aztán anyja alzheimerének idején kapcsolatunk sokkal bensőségesebbé vált.
Gyakran eszembe jutott mostanában, anyám kapcsán. Őt se ismerte fel az anyja, nagyon torokszorító érzés volt neki.
Tavaly nyáron itthon járt. Nehéz volt beszélgetnem vele, mert a HIV-ről hallani se akart, nekem meg akkoriban az eszem szinte mindig azon járt. Amikor megírtam neki, hogy pozitív lettem, kerek-perec megmondta: ez van, de erről nem beszélünk. Ugyanúgy néz rám, mint eddig, punk-tum. De nem akar tudni róla.
ERRŐL NEM BESZÉLÜNK.
Karácsony előtt végiggondoltam, miket veszek, ha rám jön a turkáldákba járás. Pár napra rá csomagot kaptam tőle: mindenből, amit kigondoltam, 3-3 darabot küldött, pedig a terveimről semmit sem tudott. Néztem a testes csomagot, olyan volt, mint az ántivilágban, amikor a csórók bámulták, mit küldtek a gazdag Nyugatról.
Rájöttem, sajnál, elveszettnek lát, örömet akar egyszer az életben még, mielőtt meghalok.
Mesélte rég, hogy amikor disszidált, egy haverjával együtt ment világgá. A barátja hamarosan pozitív lett, az orra előtt halt meg, fiatalon. Végigasszisztálta, az a hőskor volt még, akkoriban se gyógyszer, se semmi, csak a pánik, meg a félsz. Azt hiszem, ettől nem akart beszélni a fertőzésemről, gondolta, ugyanaz a a cipő, ugyanaz a sors. Anyja meghalt tavaly már, elveszek neki én is, legyen még örömöm, ezért küldött csomagot.
Pár napja írt, rövidet, szűkszavút. "Ma délután kaptam meg a tesztem: +."
Azt hiszem, nagyon megrendítő lehet neki. Most benne van, amitől irtózott, menekült.
Felhívnám, de nem ismerem a kinti számát.
Írtam neki, de még nem válaszolt.
Pedig 3 napja már.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése