Sötét felhők

Bárhogy is fáj, ez bizony az utolsó hetem. A jövő héttől robot, stressz, izgága kölykök, ki tudja, mi még.
Tegnapelőtt, hogy odalegyen végleg a békém, felhívott a Rosszmályi. Nem ez a neve persze, ki kellett érdemelnie, megdolgozott érte. Ha tudom, hogy ő, kinyomom, de azt hittem, valamelyik kóbor pasasom ébreszt.
Megmondta a nevét - a gyomrom összerándult - és megkérdezte, hogy vállalok-e valami lófaszt. Vállaltam persze, azt se tudtam, mit, mert a kérdéseire nem túl sok az alternatíva.
Utána nem sokkal kolléganőm keresett. Elújságolta, hogy nem a tavalyi diri lesz idén, hoztak valahonnan egy tyúkot, ő se tudja, kit.
Ezek az exporttyúkok nem sok jót ígérnek: volt már ilyen, nyalt fölfelé, lefele taposott, a szemünkbe hazudott, ígért - tagadott, nem volt egy kiszámítható perce. Klímaxolt ráadásul, óránként változott a kedve.
Hát, nem biztató.
A bicikliszerviz ajtajában Kisatiba botlottam. Nagy gyerek már, másodikos lesz, komoly ember. Azonnal dicsekedni kezdett:
- Az a fajin kék bicó az enyém, anyu vette háromezerért. Ugye, milyen jó bicó? Nézd meg! Olyan gyors, úgy fékezek! Csak a kerék lukas lett - hadonászott az üzlet belseje felé. Ott állt egy retek kis bringa, szétrongyolt kerekekkel.
- Ha kilyukad a biciklid, nem szabad ráülni! Szétment teljesen a külsőd. Így sokkal drágább kijavítani. Apukáddal jöttél?
- Á, apu az most börtönben van. Nem tudtad?
- Nem. Anyukáddal vagy akkor?
- Igen, de nem. Anyu elment árulni. Ilyeneket árul, ni! - lendítette előre karját. A csuklóján valami se óra - se autó.
- Mi ez?
- Hát, olyan dísz. Anyu már hatezret kiárult belőle. De olyan vacak! Semmire se jó. Anyu jó drágán árulja. Eldobjam ide? Tiszta hülyeség, nem kell!
- Nagyon csinos - nyugtattam meg. Így legalább nem szemetelt.
- Hétfőn lehet kiváltani a bicót. Addig nem is játszhatok vele.
- Olyan sok a hibája? Csak addigra készül el?
- Á, kész lesz délutánra. De nincs lóvé, csak hétfőre lesz - pénzjelet dörzsölgetett az ujjaival, hogy jobban értsem. - Majd anyu árul még. Te nem veszel? Eladom ezt neked!