A fix pont

Valamelyik nagy gondolkodó javasolta, hogy kifordítja a világot akár sarkaiból, ha szolgálnak neki egy valamirevaló fix ponttal.
Mosogatás közben az ötlött eszembe, hogy talán épp itt van, az orrom előtt. Nem tudtam pontosan, hogy a mosogató mely részén találom, hosszasan vizsgálgattam, amint leeresztettem a vizet.

Szeretek mosogatni.

A konyhai munkában ez a filozófiai szakasz: tele a has, nyugton vagyok a valagamon, és direkt gondolkodom, hogy máson ne járjon az eszem. A helyszín diktálja, hogy csupa egyszerűség legyen a téma: elbasztam, vagy sikerült, máskor mit teszek másként, kivel etetem föl, mit szól majd hozzá, egyedül ez hány nap, kijön-e a könyökömön.
A mosogatás a folyamat vége: lezárás, összegzés, tanulság.
Feltöröltem magam után, pár mozdulat.

Rend van, a hűtő tele, a fagyasztóba is került, megnyugtató.
Pár napig csak keresztüljárás a dolgom, na meg a kávé, minden a helyén.
Itt tulajdonképpen rend van.
Jóleső érzés.
Tudom a dolgom, fenntartom magam, ide jöhet bárki vendég.
Rend van itt, kívül - belül, konstatáltam. Mi a faszt vagyok oda.

Nem akartam másra gondolni, csak az itthoni rendre, hogy kinyomjam emlékeimből a délutáni rettenetet. Az őskáoszt, amibe gyanútlanul besétáltam, ki se merem mondani, hogy csótánytelepet.

Egyszer láttam már ilyet. Vagy 6-7 éve egy szétesett fickó lakásán jártam, aki beszögezte az ablakait, nehogy kinyissák, szögelt rá pokrócot, nehogy benézzenek, a pokrócra fóliát, hogy biztosabb legyen, a fóliára kartondobozt lapítva, hogy jobban tartson. De még így is benéztek hozzá, lestek rá, figyelték, lehallgatták, nem győzött résen lenni, nem talált máshol nyugtot, csak a pszichiátrián.
A lakásán úszott minden: az ágyon lábasok és cipők, a székben vasalatlan a mosatlannal keverve, rajta narancshéjjal teli tálca, a fotelben könyv, gatya és palacsintasütő, a vasalódeszkán virslimaradék, újságok és terítetlen törülközők a teli hamutálon. Minden azt jelezte: neki kéne már fogni, de most nem, nincs hozzá erő, majd később, majd máskor, majd holnap, majd egyszer, vagy talán most, fárasztó ez, dönteni kéne, de csak a nemdöntéshez van erő.
Akkor csak szörnyű volt. Lepergettem magamról: bolond, közöm sincs hozzá, elmenekülök.

De ez a mai rettenetes.
Elmenekültem, de szégyelltem miatta magam.
Nem hagyhatom a szeméttelepen, amit maga alá teremtett.
Közöm van hozzá.
Tudok takarítani, rendet rakni, megmutatom neki, hogy kell.
Visszakerülnek az edények a kredencbe a földről, a vasalódeszkáról, a tusolóból, a tévéről, az ágyról. A székekben majd ülni lehet. Az ágy alvásra lesz való. A szekrényben ruhák lesznek a tátongó űr helyett. A konyhában majd főzés lesz, nem csótánydiszkó.
Kétnaponta ellenőrzöm, és felpofozom.
Ha ezt csinálja megint.
Nem akarom azt látni, hogy szétesett.
Egyberakom, vagy azt hajazza, a picsába is!
Van dolgom megint.