Nehéz szülés

Napokig gondolkodtam, hogy is állok anyámmal. Arra jutottam: az ő emlékezete ment el, nem az enyém, elmegyek hozzá, rászánok pár napot, rendet rakok.
A fejemben hamarább lett meg a döntés, mint a lábamban: az egész péntek el nem indulással telt.
Szombaton hazakarikáztam. 45 km, nem a világ, 2 óra 45 perc, háztól házig, vonattal se hamarabb.
A lányomhoz mentem előbb. A kicsi jelezte, hogy fejlődik az agya: rám nézett, és elbőgte magát. Békét kötöttünk - fél óra, anyai asszisztenciával. Hurcolhattam aztán le - föl, még azt is kibírta, hogy leraktam. Vittem pár babaholmit, a lányom megmutatta neki darabonként mind. Van már kialakult ízlése: a cuccok jó részét unottan nézte, de a báránykástól elégedetten sivalkodott.
Biztatott lányom, hogy aludjak náluk, de elhárítottam: anyámozni fogok, nála alszom, ha kibírom.
Hisz egyedül él már 24 éve, mióta megözvegyült. Be-beugrunk hozzá, percekre, szűk órácskákra, azt is ritkán, a napok sokasága egyedül telik. Nincs mire emlékeznie, nem veszi körül család, gyengék a kapaszkodók.
Persze, ha elvisel, ha elviselem.
Elhatároztam, hogy szakítok az idegesítő szokással: ülünk a konyhában, nem csinálunk semmit, hallgatom passzívan, amiket mond. Ebből félóra a tűréshatárom. Szétvet a tétlenség, utálom a vendégszerepet. Kint süt a nap, levegő van, ehelyett bent, mint akit lekötöztek, fulladozhatok.
- Úgyse bírod ki - jósolt a lányom. - Gyere át este, megágyazok.
***
Viszonylag jó szakaszt fogtam ki anyámnál. Felismert most, bár kitartóan faggatott, melyikünk is járt nála utolsó ottlétemkor.
Feltűnt, milyen kevés a macska az udvaron. A múltkori 8 kismacskából csak két gervást láttam: hálni járt már ezekbe is a lélek. Az egyik csak csontváz, a másik talán a reggelt se éri meg. Fejét féloldalt tartva folyton balra körözött, két szeme beragadva. Orvoshoz kéne vinni, de leszarom. Nem én döntöttem a tartása mellett, hozzá se érnék, a gondolat is viszolyogtató.
- Ennyim van má csak - intett anyám az udvaron imbolygó ötre. - A mút hétän elütötte a szép feketémet valaki. Nem is tudom, hogy mászhatott be az útrú, kilógott szäginynek a bele. Most is hátú van a kamrába döglötten äggy szép macskám, az a sárga. Nem ástam még ee, föl akarom boncóni, hogy mi baja lähetätt. Fijam, äsző valamit?
- Köszönöm, ettem a lányomnál, tele vagyok - hárítottam el. Leszedtem az egyik hokedliról az össze macskagyanús párnát, s lesz, ami lesz, leültem.
- Tiszta kézzee főztem - sértődött meg anyám - eefogadhatod.
Az asztal tele volt friss szilvabefőttel. Hetek óta ez volt az eső kézzelfogható jel, hogy anyám csinált valamit. Amihez memória kell, meg munkamenet, meg odafigyelés. Talán tudja is, melyikünk ki, csak így ráz le, vagy új hobbi.
- Mäghalt az öreg pap - újságolta. Öreg vót má nagyon, de prédikát végig, csak az utósó 3 hetit tőtötte benn az otthonba, mer má nagybeteg vót. Nem is tudom, hova lätt az Ilonka néni. Tä tudtad, hogy az a papnak a felesége vót?
- A katolikus papok nem nősülnek, anyu. Az Ilonka néni meg nem ennek a papnak, hanem amelyik meghalt már 30 éve, annak volt a sógornője. A pap testvére volt az ura, de megözvegyült.
- Nem jó tudod, ennek vót a felesége, mer előbb mägnősűt, de osztán papnak áát. De idevätte a régi feségit, hogy főzzön rá.
Szegény öreg pap bácsi visszavonhatatlanul feleséget kapott anyámtól, gondoltam, nem abajgatom. De anyám tovább győzködött.
- Annak a réginek is Ilonka néni vót a felesége, mäg ennek is. Hát tudom én azt, fijam. Eejártam hozzá, ápótam az Ilonka nénit, beöntésäket attam neki, mäg vizes borogatást, nä keverj ängäm, mer most én sä tudom, melyik Ilonka vót.
Milyen fura fikciókat termel az agy, gondoltam.
- Úgy jöttem most, anyu, hogy segítek ezt - azt. Amit maga már nehezen bír. Fölmosok, vagy rendet rakok, vagy amit nem győz egyedül.
- Nem köll fijam, eelátok mindänt. Rend van itt, tisztaságot tartok. Mägcsinálom apránkint, fijam.
Láttam, kezd megsértődni, a takarítás fölajánlását koszosságnak vette.
- Akkor elásom a döglött macskát, ne bajlódjon vele.
- Nem köll, fijam, nem boncótam még föl. Majd elásom én. Oda, ahun a többi is van. De nem is äccerű, mer ez a piszok kutya kifigyeete a mútkó, amikó a tarkát elástam. Kikaparta, oszt idehozta a küszöbre nekäm, oszt másnap is, mer újra elástam. Agyoncsapom a piszok dögöt! - fenyegetőzött.
- Ne bántsa, csak macskát mentett a saját esze szerint. Nem ülünk ki az udvarra? Fülledt itt bent - mondtam, mert rosszul álltam az előtörő pisiszagot.
- Hova űnénk, fijam? Hát jó itt bent.
Láttam, szándékom hiábavaló, semmit se csinálhatok. Értelmetlen maradnom, a franc se akar még éjfélkor is tétlenül beszélgetni.
A kapuhoz menet anyám a lugasra mutatott.
- Nízd, fijam, mennyi szöllőm van. Läszakad szinte az egész. Ki kőne cseréni az oszlopokat, de nincs, aki mägcsinájja. Pedig mennyi borom länne belülle.
Anyám nem iszik bort, a szőlő direkttermő noha, méreg az alkoholisták maradék agyának, csak nyer az emberiség, ha ez a szőlő a lugason marad. Kivágni segítenék, oszlopokat állítani nem.
A biciklin megnéztem az órám: egy órát bírtam ki, pont.
Gondolkodtam aztán mindenfélén Pestig: győzött az evolúció, anyám föltalálta az önmagát elpusztító macskafajt. De az is lehet, hogy bolhát irtott: láttam két szokatlan flakon rovarirtót. Ha azzal fújta le a macskákat, kampec lehetett nekük attól is. Le szokták nyalni a szőrüket, gyomron át szar lehet a Chemotox. Csak 3 nagyot láttam, meg a két nyápic kicsit. Megvárom, hogy megdögöljenek, addig nem leszek állatvédő.
Kibírom.
Jó volt látni, hogy csak ennyi van.
Nem is értem a húgyszagot. Igaz, 1 hete több volt még a macska, lehet, hogy a szőnyegek őrzik a szagot.
Persze az is lehet, hogy inkontinencia. Ilyesmikről nem beszél anyám, rákérdezni meg nem fogok.