Az asszony igän orrol az urára: iszik, osztán végighortyogja az iccakát, az ágyban mást már alig muzsikál. Gondolja reggel, itt az idő, odatromfol neki.
- Jaj, ídös uram, képzejje kend, mit ámottam.
- No, mit, asszon?
- Hát, olyan vásárba vótam, ahun faszokat árúúnak. Az elejin ménkűnagyok vótak, mägfogni is alig mertem. Osztán bejjebb mäg nagyok, vastagok, rendässek, göndörszőrűk, olyan igazi neköm valók. Vótak osztán a közepin kisebbek is, de akkó má nem vót annyi időm, hogy időzzek közibük.
- Osztán, asszon, az änyimét láttad-e? - dagadt az ember mellye.
- Jaj, uram, nem vót neköm má időm annyira hátramänni a nyamvatt nudlik közé, hogy a magáét lássam - nyelvelt vele élete párja.
Hát, igön mérges lätt az embör, hogy az asszon így lägyalázta. Alig várta, hogy visszaggya a kőcsönt. Másnap má kora hajnalban fölrázta a némbört.
- Hé, feleség! Íbreggyé mán! Képzeed, mit ámottam!
- Na, ugyan mit ámodott kee?
- Hát, pinavásárba mäntem ámomba. Nagyon-nagy vásár vót! Az elejibe szép kis szűkek vótak, osztán bejjebb má olyan járatosak. Hátúú meg azok a cafrangos nagy csatakosak.
- Osztán az én kis picurka-aranyosomat látta-ä kee?
- Hát persze, hogy láttam! Hogynä láttam vóna? Hát abba tartották a vásárt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése