Azt akarta tegnap este egy ismeretlen hívóm, hogy a zsebébe tesz, és hallgassam végig, amint kiugrik az ablakon.
Haragudott rám, nagyon. Azonnal, amint felhívott.
Valakire haragudnia kellett.
Nem nekem szólt, tudom.
Nem értette, miért nem teszem le a telefont.
Megszakította párszor, hogy próbára tegyen, várom-e még.
Aztán megjelent benne a szánalom. Nem szar neki, nincs padlón, csak ugrós a kedve. Tegyem már le, hagyjam ott.
Ne aggódjak érte.
Vagy bont egy sört, ablakhoz megy, a zsebébe teszi a telefont. Hallgassam végig azt az utolsó percet, legyek vele.
Amíg zuhan.
Miért nem teszem még le?
Menjek már haza, letelt rég a munkaidő.
Itt vagyok még?
Miért vagyok itt még?
Hosszú csendek,
aztán letette
végleg.
Sokáig vártam, hív-e megint.
Imádkoztam a sörhöz, hogy
álmos legyen.
Ágyhoz,
és ne ablakhoz vigye.
Talán alszik.
Talán szót fogad.
Talán begyalogol a kórházba:
"meg akarom ölni magam"
Talán bont még egy sört.
Talán ugrik.
Talán hív holnap újra.
Csak a "talán" a fix pont.
Jajj; ezt neked kellet fogadnod! Hálás vagyok a türelmedért.
VálaszTörlés